Háborús, hatalomért küzdős, mitikus erőkkel szembenéző.

Anne már elfogadta, hogy királynőnek kell lennie, ehhez pedig nem szabad többé a saját érdekeit szem előtt tartania, ő már egy országért felel. Miközben egyre jobban beleveti magát a politikai játszmákba, sereget állít és tárgyalásokat folytat a trónját elbitorló nagybátyjával, a barátainak is engedi, hogy egymásban találják meg, amit ő nem adhat meg nekik. Miközben merényleteket kell túlélnie, az anyja megmentésén is dolgozik. Cazio a mestere távollétében felnőttként kell, hogy viselkedjen, hogy megvédhesse a lányokat. Közben magáról és az érzéseiről is biztosabb képet alkothat, miközben olyan ellenfelekkel kell szembenéznie, akik az ő vívótehetségével szemben is veszélyesek. Stephen és Aspar a politikai harcok helyett a mitikus háború frontján vetik be magukat, egyre mélyebbre hatolva egy, a trónért folytatott harcoknál nagyobb erejű történetben.

Sokan szeretik ezt a sorozatot, és így a harmadik kötethez elérkezve, értem is, miért.

1: Keyes jó mesélő. Amikor nem az események sodrával halad, hanem megáll egy-egy jelenetre, ahol meg kell menteni a hercegnőt a merénylőtől, vagy ahol a szereplők végre ki merik mondani az érzéseiket, jelenetben tart és leköt.

2: a karakterei nagyon szerethetőek, és folyamatosan fejlődnek. Anne egy lázadó, fiús lányból érik királynővé, aki képes mindig a nagyobb célt szem előtt tartani és áldozatokat hozni. Felnőtt. Cazio hozzá hasonlóan szeles, dühös ifjúból érett lovaggá. Anne-nel ellentétben nem hiszem, hogy még nőügyekben csapodár lenne, sokat változott ez a fiú a kezdetekhez képest. Közben a gonosz erői is építik a karaktereiket. Robert újabb és újabb mélységeket fedez fel, miközben bárkit eltapos és kihasznál, aki az útjába kerül. Az ő céltalan, önmagáért pusztító viselkedése pont attól olyan ijesztő, hogy ennyire kevés benne az átérezhető elem.

3: a világot a jelen és a múlt finom kapcsolatai szővik át. Folyamatos feszültséget okoz, hogy két szintéren zajlik a háború. Kicsit a Trónok harca is beugrott róla: látszólag az a nagy kérdés, kinek a fejére kerül a korona. Pedig, nem az a lényeg, hogy kié lesz a Vastrón a példámnál maradva, hanem a mitikus vs. emberi csata dönt el mindent, ahogy az élőholtak seregeivel is szembe kellett nézni északon.

Csak éppen már kezdek belefáradni abba, hogy ez a regény még mindig csak egy ígéret. Ahhoz képest, milyen epikus lehetne, nagyon lassan haladnak az események. Nem érzem úgy, hogy fontos dolgok történnének. Mintha az egész csak egy nagy időhúzás lenne, mielőtt elérkezünk a lényeghez. De ez már az utolsó előtti fejezet, legalább sejtetni kellene, mi lesz az a nagy csata vagy harc, amire várunk! Helyette csordogálnak az események, minimális feszültségteremtés mellett.

Hiányolom azt a nagy gonoszt, amivel szembe kell nézni. A mitikus lények nem tűnnek olyan borzalmasnak, az emberek sokkal durvább dolgokat művelnek. Robert sem az a sátánfajzat, aki akár Voldemort szintjét elérné.

Még mindig szenvedek azzal is, hogy Anne nem lett szimpatikusabb. Nem tudok neki drukkolni, és szinte az ő fejezetei kötnek le legkevésbé. (Még mindig más a fókuszban levő személy az egyes fejezetekben, így változatosabbá és némileg mozgalmasabbá téve a cselekményt.) Pedig fejlődik, változik ő is, de sokkal szimpatikusabb karakterek vannak a történetben. Akár Cazio, akár Leoff sokkal izgalmasabb eseményekben vannak benne.

Leoff különben is kiemelkedik a történetből azzal, hogy a zene és a művészet téma általa a cselekmény része lett. Abban akár azt is belelátom, milyen erő a művészet.

Eddig már elolvastam a sorozatot, biztosan nem az utolsó kötet előtt hagyom abba. De csalódott leszek, ha legalább a végére nem érkezik valami epikus, nagy történetszál.

Keyes: Vérlovag – Mint fantasy: 70% a világa jól kitalált, a szerző jó mesélő és fokozatosan fejleszti a hőseit is.

Szubjektíven: 40% nem érzem, hogy haladna a történet. Hol a mitikus, nagy csata? Várok…