Beteges, szerelmes, háborús.

Johannes kiskamasz, akit beszippant a németek új irányzata. A náci ideológia átírja az iskolában tanultakat, kitölti a szabadidejüket is, és aki nem osztja őket, ellenvéleményt fogalmaz meg, rosszul jár. Így a fiú ebben a környezetben nő fel, és már alig várja, hogy teljes jogú tagja legyen a náci pártnak. Lelkesen éget könyveket, és nem akar belegondolni, vajon mit rejtettek el a padláson a szülei kosarakban. A háború kitörése után a légi támadások elleni védelemben segédkezik, ám egyszer súlyosan megsérül. Elveszti a karja egy részét, az arca is tartósan sérül. Otthon pedig szembesül azzal a gyógyulás alatt, hogy a szülei nem hithű nácik, ráadásul egy zsidó lányt rejtegetnek. Elsa egykor a nővére barátnője volt, és Johannes belebolondul a lányba annak ellenére, hogy zsidó. Magának akarja, és ezért képes arra is, hogy hazudjon a tényekről. Így zárva tarthatja, lassan a lány egyetlen társává válva. De ez a beteg szerelem tartós lehet?

Mivel a Jojo Nyuszi című film miatt olvastam el a regényt, elsőként levonnék pár tanulságot ennek kapcsán. Waititi nem véletlenül vihette haza az Oscart a Jojo forgatókönyvéért. Egy egyszerre szívfacsaró, tanulságos és szatirikus történetet alkotott, amelyben emberi érzelmek színes skálája mellett ott volt a fanatizálás kritikája is. Amin lehetett sírni, nevetni. Annyi hozzáadott érték van abban a filmben a regényhez képest, hogy abszolút megérdemelt a díj.

Mert ez a regény… ha egy szóval kellene jellemeznem: beteg.

Eleve az, hogy a kiemelt szereplő, akivel olvasóként azonosulnom kellene, Johannes. Aki nem egy fanatizálva felnevelt, választás nélküli kisfiú. 16 feletti nagykamasz, akinek a hite már nem kényszer, hanem választás kérdése. Aki mélyen hisz abban, hogy a náci ideológia helyes és mindenkinek követnie kellene. Van is egy kifejezetten durva rész ezzel kapcsolatban a regényben: amikor Johannes anyja rákérdez a fiától, nem fél-e attól, hogy a drága nácijai vele is végezni fognak, amikor kijön a fogyatékosok megölésére és sterilizálására vonatkozó törvény. Ahogy Johannes meggyőzi magát, hogy ez is jó, és rá nem vonatkozik…

De vissza a főszereplőhöz. Nincs benne semmi szimpatikus, elvakult és egy ponton elvadult karakter, aki tulajdonképpen egyik rögeszmét cseréli a másikra. Amikor beleszeret Elsába, a lány megtartása kerül annak a helyére, hogy Hitler személyes testőre lehessen. Nincs ebben semmi racionális vagy mély. Nem is éreztem igazinak, mert mire épül? Igazából nem ismeri a lányt. De már szuper náci katona nem lehet, így a helyére lép Elsa.

A lány pedig kiszolgáltatott helyzetben van, és a kapcsolata a fiúval tulajdonképpen az egyetlen, ami megmaradt neki. A részéről sem szerelem van, csak jobb a semminél és a magánynál az, amit Johannes tud nyújtani neki. Ahogy a kapcsolatuk testiséggel telítődik, még inkább érezni, mennyire beteg ez a viszony. Igazán egyik se boldog benne, héja-nász, ahol marják és bántják egymást, de vagy ez van, vagy a magány. Így inkább ezt választják.

Mindketten cellában vannak. Mindketten kényszerhelyzetben vannak. Johannes később is fenntartja ezt az állapotot, és egyre betegebb a regény a cselekmény alakulásával.

Egy-egy ponton nagyon hiteltelen, de még nagyobb baj, hogy taszított is a cselekmény, a szereplőkkel együtt. Ebben nyoma sincs annak a szívnek, amit Waititi a filmbe bele tudott tenni. Ez simán egy beteg fiatalember és egy beteg kapcsolat rajza egy beteg korban.

Ha már a kor: a történelem az elején lekötött. A korhangulat benne volt, és mivel Johannes még mozgott a világban, több mindenről is képet kaptunk. A sebesülés, Elsa és a cella ennek véget vetett, ami egy jó részét vette el a kötetnek. Sokkal jobban lekötött a háborús Bécs leírása, mint Johannes és Elsa nyüglődése.

Mindenkinek ajánlom inkább a filmet! Ez ahhoz képest kínzás.

Leunens: Cellába zárva - Mint történelmi: 50% a történelem szinte csak háttér, a szereplők és a kapcsolataik betegesek.

Szubjektíven: 35% utáltam a szereplőket, Johannes és Elsa kapcsolatát. Kevés a történelem is.