Fülszöveg: 

André ​Aciman olasz riviérán játszódó regénye egy kamasz fiú és a családi nyaralóvendég, egy ifjú amerikai kutató között váratlanul kibontakozó, elsöprő szerelem története. A vonzalom, amelynek következményeivel egyelőre képtelenek szembenézni, felkészületlenül éri a fiatalokat. Az együtt töltött nyári hetek során mindketten küzdenek saját érzéseikkel, egyszerre tartva környezetüktől és saját maguktól. Vakmerően igyekeznek elérni azt, amiről sejtik, talán soha többé nem adatik meg nekik: a két ember közötti legteljesebb egységet.

Szerintem: 

Lehet, ha nem láttam volna korábban a filmet, nem

szenvedem magam végig rajta. Annyira távol áll tőlem, hogy nehezen értékeltem benne bármit is.

Kezdjük azzal, hogy nagyon távol van tőle a humorom. Amiről sejtem, hogy mosolyogni kellene rajta, engem taszít. Itt azon viccelődnek, kinek mennyire fáj a feneke az együtt töltött este után. Nem pornó, és olyan jelenet nincs is benne, de nekem ezek az utalások is soknak bizonyultak ilyen körítéssel. Vagy nem is humor akart lenni? Akkor meg nem is értem, milyen hatást akarhatott Aciman kiváltani az ilyen jelenetekkel.

Az erotika különben is kényes téma benne. Az ikonikus barackos jelenet – attól függetlenül, hogy milyen nemű itt a pár, én nem szexinek találtam, hanem gyomorforgatónak. És, ha hetero pár lenne, nem Oliver, hanem egy lány enné meg, akkor is zavarónak és kényelmetlennek érezném ezt a jelenetet. Arról nem is beszélve, hogy mennyire eszembe juttatta az Amerikai pite első részét. Amiről meg az jut eszembe, hogy az ember sok tekintetben nem több állatnál.
De kényelmetlennek éreztem azt is, hogy milyen szabadosan élik meg a szereplők ezt a nyarat. Az, hogy Oliver nőket szed fel, nyaral, még elment. Akkor nincs semmi elköteleződés még és nem éreztem úgy, hogy kihasznál bárkit is. Aztán Elio nyit felé, de előtte még összefekszik egy helyi lánnyal? Miért? Vagy inkább, minek? Itt jön az, amire kényes vagyok. Ha egy szerelmi történetben utálok valamit, az a szerelmi háromszög, vagy amikor a szerelmesek egyik ágyból mennek a másikba. Itt ez az utóbbi van. Ok, Elio biszex. Korábban is tetszettek meg neki férfiak és nők is. De az, hogy itt a lány ágyából megy Oliver alá, hát az nem tetszett. Nagyon nem.

Szerelem. Elio szemszögéből nagyon meg van ragadva, mit érzett, mit tett és miért szerelem ez az egész. Zavarnak benne elemek – kamasz fiú, érett férfi és ahogy évekkel később sem tud szabadulni az érzéstől –, de Elio szerelmes volt. Aciman olyan lélektani mélységgel hozza, hogy egy női író is megirigyelhetné. Még azt is megkockáztatom, hogy Elióban van valami feminim vonás is. A fiatalsága, ahogy átadja magát ennek az érzésnek, az meg lett írva.

Konfliktus talán nincs is benne. Ha magukban akad is – Oliver sokáig úgy tesz, mintha nem venné a jeleket. Nem akarja megrontani a fiút –, a történet nyílegyenes és van benne valami elrendeltség. Ahogy jött az érzelem, megélték és el kellett köszönni. Ami még lehetne, mondjuk Elio szülei részéről, az sincs benne. Mert itt az apa simán azt mondja, hogy irigyli, hogy így meg tudott élni valamit.

A szöveg pedig irodalmi. Finom szövésű, néha egészen költői. Bár számomra a tartalom több helyen taszító, akkor is elismerem, hogy érzéssel van megírva.

Tudom, hogy készült folytatása is, de egyelőre ezt az egészet félreteszem. Jelen pillanatban az a fő benyomásom, hogy nekem ez a történet kényelmetlen.

Idézet: 

A meglepetések képesek fájdalmat okozni.