Fülszöveg: 

1935 ​nyarának legforróbb napján a tizenhárom éves Briony meglesi nővérét, amint az a szomszéd fiú szeme láttára levetkőzik, és a Tallis-ház parkjának ékes szökőkútjába merül. Az írói tehetséggel megáldott kislány a nap folyamán más rejtélyes események szemtanúja is lesz, és gyermeki, de nem éppen ártatlan képzelete kiszínezi a valóságot, szörnyű titkokat sejt a két kamasz évődése mögött. Egy avatatlan kézbe került szerelmi vallomás, egy balul sikerült családi estély, és a túlfűtött gyermek döntő lépésre szánja el magát, ami tragédiába torkollik, és aminek jóvátételéhez talán egy élet is kevés.

Szerintem:

A filmet láttam szinte a megjelenése után azonnal. Annyira ki is akadtam rajta, hogy eszem ágában sem volt elolvasni. Azóta idő bőven telt el, a filmet azóta is kerülöm, viszont az eredeti regény szerzőjétől olvastam többet is. Ez meg a leghíresebb könyve. Elolvastam.

És

utálom, hogy közel ugyanolyan mérges vagyok, mint a film után. Tudtam, mi lesz a vége, de így is bánt az igazságtalanság, aminek semmilyen feloldása nem lesz. Nem az, hogy Robbie és Cecilia nem kaptak boldog befejezést, és nem az igazság Briony befejezése. Régen ez fájt jobban. De ma már másként látom. Nincs biztosíték, hogy akkor más a vég, ha Briony nem teszi gyerekként, amit. Bármi közbejöhetett volna, szakíthatott volna a pár, és a világháborúban is meghalhattak volna. Azt nem veszi most be a gyomrom, hogy Lola és a Marshall fiú viszont megkapja a happy endet, és semmiféle büntetést nem kapnak a tettükért. Marshall a nemi erőszakoló, ami nem lesz jobb attól, hogy idővel elvette a lányt. Lola, Marshall végig nagyon jól tudták, hogy Robbie ártatlan, de semmit nem tettek érte, magukat védték és feláldozták a fiút. És semmit nem kapnak érte. Egy boldognak tűnő, jómódban leélt életet, nemesi címet és közmegbecsülést leszámítva. Még csak Briony az igazat feltáró regénye sem jelenhet meg az életükben, mert perre mennének, tönkretennék. Hol van az igazság abban, hogy ők kapják meg a happy endet, ami másnak járna? És lehetne azt mondani, hogy az életben sincs igazság, de nem kaptam meg a konfliktus feloldását, amit azért egy regényben szerettem volna. Nem éreztem, hogy bármi is helyreállna.

McEwan nem is annyira a cselekménnyel, mint inkább a lelki alkatokkal játszik. Benyomásokkal, érzésekkel töltötte meg a kötetet. Briony kamasz világa, amiben összemosódik a lány képzelete és a látottak, a rendmániájával veszélyes kombinációt alkotva. Briony akkori világába nem fért bele, hogy ne legyen rend. Ő kiszámolta, kinek milyen szerep jut a lejátszódó drámában, és ebben hitt, mást nem is tudott tenni. Nem is őt érzem a történet rosszának, azt a szerepet Lola és Marshall kapja.

Viszont, tény, hogy Briony már felnőttként jobban elítélhető. Amikor már felméri, mit tett és mi nem fért bele a szabályaiba, ezért nem hitte el. Akkor ott van a lehetőség, hogy kezdjen beszélni, vezekeljen, legalább próbálja meg helyretenni a dolgokat. De az ő nehézségekkel való megbirkózásának eszköze a menekülés. Briony ilyen tekintetben gyáva, és ezt ő maga is tudja – nem véletlen, hogy a regényében ad egy jelenetet Ceciliának, aki mindezzel szembesíti. És nincs válasza, nincs mentsége, csak a saját szenvedése és vezeklése magában, amivel nem jutnak a többiek előbbre, így nekik teljesen céltalan. Sajnálhatja, attól még Robbie priuszt kapott, elvesztette az álomszakmáját és az éppen kibontakozó szerelmet sem élhették meg.

Nehéz ebben a regényben szimpatizálni a szereplőkkel – áldozatok vannak és bűnösek. Sajnálat és megvetés keveredett bennem, és mivel tudtam a végét, drukkolni nem tudtam senkinek. Már eleve reményem sem volt, hogy valamiképpen rendeződnek a dolgok.
Cselekmény igazából kevés van benne, itt a lélekrajz a lényeg. Ahogy az emberek a különféle konfliktusokat megélik. Briony alkata, ahogy a szülők csak a botrányt akarják elkerülni, Lola megalkuvása és önbecsapása.

Posztmodern jellege az írás miatt van. Briony már kamaszként is író, és az alkotás/emlékezés a regény egyik központi eleme. Az emlékezés mindig szubjektív. Attól függően, ki emlékezik, más a történet és a kis részletek. Az írás pedig teremtő folyamat. Az elején inkább azzal foglalkozik a szerző, hogy a szereplők miként a szerző szócsövei, hogyan építi a szerző magából fel őket. A végére pedig az írás, mint teremtés jelenik meg. Briony íróként adhatja meg a testvérének és szerelmének azt a lezárást, amit inkább kapniuk kellett volna. Amit annyira hiányolok, a feloldást, az ő verziójában megvan. Csak éppen az csak fikció, ezért mégsem tudom annak értékelni.

Belülről megfogott regény, nézőpont váltásokkal és sok belső elmélkedéssel. Lassabb, belemerülő – igényes, szépirodalom közeli. Mivel a cselekményt azért jobban szeretem, itt meg kevés van, annyira nem fogott meg, de tudtam, hogy nem kalandregénybe kezdek.

Most egy darabig megint kerülni fogom ezt a történetet. Hiába értem, miért jó és izgalmas, ahogy a gyermeki képzelet és meggyőződés témája lecsap, ahogy Briony saját történetet alkot a részletekből, attól még nagyon nem szeretem a megoldásait.