Kalandos, bosszút állós, küldetést teljesítő, ókori.

Kratosz a háború istene lett, de békére nem lelt. Zeusz megszegte a szavát, és nem vette el tőle a lidérces álmokat. Felesége és kislánya meggyilkolása máig kísérti, és semmi nem képes elnyomni a fájdalmát. A nők hajszolása nem segített, így most a háborúba menekül. A spártai seregekkel az egész világ lerohanására készül. Az istenek felháborodnak, és Zeusz rászánja magát, hogy csellel elvegye a hatalmát és az életét is. Nem számol azzal, hogy van olyan titán, aki a spártai harcos mellé áll, abban reménykedve, hogy visszaszerezheti általa egykori hatalmát és megfizethet az isteneknek. Kratosz így új küldetésen találja magát: bosszút állni Zeuszon, megtörni a végzet hatalmát és megrengetni az istenek világát. Vajon ezzel a saját életét is meg tudja váltani?

Divat sikeres játékokból regényt írni, filmre adaptálni őket. Az már egy egészen más kérdés, hogy ezek mennyire lesznek jól sikerültek. Látszólag minden adott, hogy izgalmas és kalandos történetek születhessenek belőlük: izgalmas kalandok, pörgés, gyakran egyedi világkép. Mégis, igazi és átütő siker még nem lett ilyesmiből.

Ami azért is lehet, mert a játék adaptációknak vissza kell idézni a játékot is. Ami pedig jól működik a képernyőn, nem feltétlenül lesz jó egy regény cselekményében. A szerkezetében ott lesz a kiszámítható ismétlődés, ami egy olvasónak hamarabb az idegeire fog menni. Én rendszeresen így jártam az ilyen könyvekkel, ezzel is.

Kratosz ebben a részben a Sors istennőihez akar bejutni. Ehhez egyre közelebb ér a templomukhoz, és minden egyes új színtér új kihívást és ellenfelet jelent. Konkrétabban, minden állomáson egy újabb görög hőst kell legyőznie. Felbukkan itt Thészeusz, Perszeusz, Ikarosz és még sorolhatnám. A legnagyobbak közül nem egy.

Ha megfeledkezem arról, mennyire unalmas az ismétlődés – hős felbukkan, elkesergi a tragédiáját, megküzdenek és Kratosz győz, majd halad tovább – akkor is kiakadtam. A görög mitológia az egyik személyes kedvencem, és itt annyira átírják a történeteket és karaktereket, hogy azon teljesen kiborultam. A történetük velejét meghagyták, de magát a karaktert kiherélték. Ha ilyen siránkozó, nyavalygó figurák lettek volna a saját történetükben, soha nem válnak hősökké. Arról nem is beszélve, hogy van, akinek igencsak új útvonalat adott a könyv. Ikarosz lezuhant, meghalt – itt viszont ravasz vénemberként látjuk, aki azért tart a Sors istennőihez, hogy még egyszer beszélhessen az apjával. Nem fordítva kellett volna ennek lennie? Daidalosz mehetne a Sorshoz – neki még a kora is stimmelne – hogy még egyszer beszélhessen és elköszönhessen a halott fiától.

Gondolom, aki nem görög mitológia fan, neki az ilyesmik nem fognak fájni. De nekem fájtak. Itt nem éreztem azt a tiszteletet vagy humort, amivel pl. Rick Riordan nyúl a mitológiához. Nem szerettem és ezzel kitettem a pontot, más téma!

Kratosz. Most legalább igyekezett a szerző őt is értelmesebb alakká gyúrni, nem csak egy figura, aki a küldetés feladatait teljesíti sorra, míg abszolút nem lehet megismerni közben. Erősebb a karakterábrázolás, jobban értjük a fájdalmát és a tettei mögötti indokokat. Ilyen téren határozottan van fejlődés a sorozatban.

Ami még mozgatta most az agyam: a Sors és az istennői. A sorok között érzem annak a filozófiáját, hogy az emberek csak a végzet játékszerei. Tehetnek akármit, a vég el van rendelve, és a szenvedésük nem jelent semmit. Kratosz ez ellen is küzd most – így ő most annak a hitnek is a harcosa, hogy az embernek hatása van arra, hogy milyen lesz az élete. Határozottan ez a szimpatikusabb, nem a determinált élet.

Még mindig nem egy jó regény, de már jobb, mint a kezdete volt. Egy rész még van vissza.

Vardeman: A háború istene 2. - Mint fantasy: 55%játékadaptációhoz is illő szerkezet, kalandos is, de mitológiai hűség híján.

Szubjektíven: 50% az előző résznél olvasmányosabb, de amit a görög hősökkel műveltek…