Egymást segítős, hitet találós, barátkozós.

Denver egész életében csak sodródott, és korán meg kellett tanulnia, hogy a bőrszíne miatt nem veszik emberszámba. Azért kellett a földeken robotolnia, hogy a gazdának fizethessen a magokért, földbérlésért, neki soha semmi nem maradt. Még véletlenül is tévedhettek az útjába rasszisták, akik szinte halálra verhették, és senkitől nem remélhetett segítséget. Hiába próbálkozott máshol, nem tudott letelepedni és lenni valaki. Utcára került, komolyan inni kezdett. Ron a semmiből épített fel egy milliós műkincsekkel foglalkozó vállalkozást, a feleségével jómódban élnek. Amikor Ron megcsalja Deborah-t, bevallja a tettét és az asszony pár feltétellel hajlandó adni egy újabb esélyt. Ron is eljár a templomba a nejével, újra felfedezi a hit erejét és egyre jobban bekapcsolódik az asszony karitatív tevékenységeibe is. Így ismeri meg Denvert is. Két nagyon más ember, mégis, igaz barátokká válnak.

Ahhoz, hogy valaki memoárt írjon, már nem kell Churchillnek lenni. Ha akármi van az életedben, amit annyira jelentősnek érzel, hogy azt meg akarod osztani másokkal is, le lehet írni, és meglepően sok történet kiadásra is kerül. (Inkább az Államokban, nem nálunk, ez is igaz.) Ez is egy ilyen kötet.

Mert, ha csak a cselekményt nézem, nincs benne olyasmi, amit vonzónak találnék. Két idősödő ember, akik a nagyon eltérő hátterük ellenére barátok lesznek. Az egyik milliomos, a másik csöves. Viszont, van két olyan dolog benne, amivel el lehetett adni: az egyik a hit. Ron nem csak barátkozik ebben a kötetben, a keresztény értékek nagy szószólójává is válik. A másik a halállal való szembenézés, egy súlyos betegség. Ha azokba a memoárokba gondolok bele, amelyek nálunk is kijöttek, ez az egyik leggyakoribb téma bennük. Valaki szembenéz egy halálos kórral, vagy valami nagyon súlyos betegséggel.

A két történet nagyon sokáig két külön történetként bomlik ki. Denver múltja még le is kötött, az egy boldogtalan és tragikus életút. Az a reménytelen helyzet, amiből indul – borzalmas. Hallottam már a modern kori rabszolgaság kifejezést, de ilyen formában nem gondoltam, hogy létezett. Igaz, ez nem mai történet, Denver gyerekkora meg pláne nem, de akkor is. A XX. század második felében így kihasználni másokat… Nem egyszer volt olyan érzésem, mintha 100 évvel korábbi lenne a dátum.

Ron és Deborah története viszont kezdetektől irritált a hangnemével. Nem téríteni akarnak, de annyira érződik a saját meggyőződésükbe vetett hit erőssége, hogy az már szinte népnevelő jellegű. Most mondjam azt, ha valaki milliókat keres és sikeres, az könnyen jótékonykodik és beszél arról, hogy segítenünk kell másoknak? Igaz, ők nem csak pénzt adtak. Az idejük is, sokat jótékonykodtak személyesen is. Még rágom kicsit magamban ezt a vonalat. Jó emberek, jól is éltek, csak ne érezném ki ennyire, hogy ezt a hitet mindenkinek átadnák.

Deborah betegsége kapcsán is irritált a nagy hitük. Ok, inkább próbálkoznék gyógyszerrel, mint imával. Talán ezért zavart ennyire, hogy ők végig mennyire reményt kaptak a hitükből. Mondhatni, várták a csodát. Ami aztán nagyon keveseknek jön be. De azért az is igaz, hogy így sokkal könnyebben birkóztak meg az egész helyzettel, mint akik nem hisznek semmiben.

Maga a két férfi barátsága nem lényeges része a cselekménynek. Egy út szakasza, a hit igazi megmutatkozása. Hogy az embert látta meg a csövesben, aki ezt meghálálta. Ha nem szeretem a példabeszédet, ez a rész sem tudott lekötni ilyen okból.

A stílusából pedig hiányoltam az igazi érzelmeket. Itt úgy van elbeszélve minden, hogy érzem a távolságot a jelen és a múlt között, már túl vannak a nagy érzelmi hullámokon.

Azt valahol tudom díjazni, hogy tartalmas akar lenni, értékeket akar közvetíteni, de a forma, ahogy teszi, nem fogott meg. A történelmi oldal jobban érdekelt volna, de az kevés benne.

Hall – Moore – Vincent: Ugyanúgy más, mint én - Mint memoár: 58% személyes hangvételű, őszinte írás, de az elveit nagyon át igyekszik adni.

Szubjektíven: 50% túl sok volt nekem a vallásból, a jó életre nevelésből. Az eleje érdekesebb.