Fülszöveg: 

Eleanor Bennett rejtélyes örökséget hagy két gyermeke, Byron és Benny számára: egy réges-régi családi recept alapján készült fekete tortát és egy hangfelvételt. Eleanor az üzenetben megosztja felkavaró történetét egy önfejű, fiatal úszónőről, aki egy gyilkosság rá vetülő gyanúja miatt megszökik az otthonát jelentő szigetről. Az anya szívszorító története fokozatosan bontakozik ki a könyv lapjain: olyan titkok kerülnek napvilágra, melyeket Eleanor élete végéig rejtegetett. Egy rég elveszett gyermek körüli rejtély pedig felforgatja mindazt, amit a testvérek tudni véltek származásukról és magukról.

Lehet-e Byron és Benny újra szoros szövetségese egymásnak? Össze tudják-e rakni anyjuk valódi történetét, és teljesíthetik-e utolsó kérését, miszerint „osszátok meg a tortát, amikor eljön az ideje”? Vagy elveszettebbnek érzik magukat, mint valaha?

Szerintem: 

Ez tipikusan az a könyv, ami nálunk azért jelenik meg, mert sorozat készült belőle, elérhető és lehet rá filmes borítót tenni. Tény, én is az a típus vagyok, aki tévézés előtt olvas, ha már egyszer adaptáció nézésébe fogok.

A kötet viszont

nem adta azt a varázst, amit a fülszöveg el akar hitetni velem. Látszólag két történet egyben: az örökösök döntenek az anyjuk hagyatékáról, közben a maguk további életéről. Ez azonban nagyon csak keret, mert az igazi történet az, amit Eleanor a halálon túl oszt meg velük. Egy lány történetét, akinek el kellett menekülnie a szülőföldjét jelentő szigetről és újrakezdeni Angilába.
Olvasóként nagyon könnyű kitalálni, hogy az a saját története, amit életében nem volt képes elmondani nekik. Pedig nem ő volt a történet gonosza, hanem az áldozat.

A múltban bőven akad dráma – elválasztott szerelmesek, kikényszerített házasság, haláleset és nemi erőszak is. Ehhez képest a gyerekeinek könnyű élete és egyszerű konfliktusai voltak. Cselekmény, rendszeresen egy-egy más irányba terelő fordulat akad benne, de az igazi meglepetés mégiscsak elmaradt. Egyszer nem volt olyan érzetem, hogy meglepett volna az események menete. Inkább a kikerekedő dolgok olyan sorsszerűek, következnek egymásból.
Vagyis, nem unalmas, de nem is izgalmas.

Érzelmileg akar mesélni, kitartásról, családról, döntésekről. Pozitív üzenetei lennének, minden családtagnak. Mert a hősnő megcsinálja, mindent legyőz és lesz egy szép élete, családja, és örökséget hagy hátra. Csak éppen logikailag vannak benne pontok, amelyek nekem nem álltak össze. Hiába tudom, hogy érzelmi az alap, nem szabadna így nézni rá. Talán inkább úgy fogalmazom meg, hogy a hősnő egyes élethelyzetei, ahogy megélte és érzett, nekem átélhetetlen. Ahogy egész életében hiányolta a kisbabát, akit örökbe kellett adnia. Aki nemi erőszakból fogant. Ok, nem a gyerek tehet a fogantatásáról, de akkor is nehezen tudom elhinni, hogy a lánynak olyan hiányérzete és fájdalma lett volna a kicsi miatt, pláne, hogy a szerelmétől aztán lett 2 gyereke, akik tervezettek és vágyottak.

A szereplők sem lopták be magukat a szívembe. Eleanorral együtt tudtam legalább érezni, ha nem is értettem, miért titkolózott ennyire. A szégyen nem az övé volt a történetében, hanem az apjáé és a főnöké, aki megerőszakolta. Benne volt erő mindig továbbmenni. A gyerekei viszont… Én azt sem tudtam elhinni, hogy az anyjuk története minden gondjukat és dilemmájukat ennyire varázsütésre megoldja.
Különben nem egy jók a rosszak ellen típusú könyv, hanem az akadályok leküzdése az alapja.

Idézeteket se tudtam belőle gyűjteni. Nem fáj olvasni, de nem is ragadott magával.

A sorozathoz különben nem lett kedvem. Túl egyszerűnek és túlmagyarázottnak érzem a regény alapján a történetet, amit nem akarnék több részen át nézni.

Idézet:

[…] megértette, az egyik dolog, ami emberré teszi az embert, az éppen a hajlandóság arra, hogy eltérjen a forgatókönyvtől. A probléma az volt, hogy a forgatókönyvek olyanok, mint a csaták. Választanod kellett, mikor tartod magad hozzájuk, és mikor nem. És fel kellett készülnöd arra, hogy együtt kell élned a következményekkel.