Történelmi, háborús, humoros, drámai.
Mamercus ügyeskedő római, aki kidolgozott módszerével csalja ki a pénzt. Ám most olyan fába vágja a fejszéjét, ami vagy élete üzlete lesz, vagy a vége: Atiokhosz király síremlékén kell segédkeznie, ám a munkához nem ért, a király meg egyedi figura. (Megkopasztani egy istent) Theodóra hercegnő 
érdekházasságot kell, hogy kössön. Félve indul új otthonába, de ott boldogságot talál: egy jóképű, kedves herceget, akivel egymásba szeretnek és rokonságot, akik tárt karokkal fogadják. A végzet azonban lecsap. (Konstantinápoly a ködbe vész) Máté megpróbálja menteni a szerelmét, akit boszorkaként végeznének ki. (De strigis vero quae non sunt) A város ostrom alatt van. Szvetlána lelkiismeretesen látja el orvlövészi feladatait, még Zajcev is felfigyel rá, és társának választja a lányt. Ő még nem sejti, miért hívja a mesterlövész a társnőit a nyulacskáinak. (Nyulacska)
Nem egyszer írtam már, mennyire kedvelem a novellás köteteket. Napjainkban különösen hasznosak tudnak lenni: ha valahova rohanok, a tömegközlekedésen egy novellát elolvasok, majd folytathatom tovább az utam. Könnyen fel- és leteszem.
A Történelmiregény-írók Társasága jelen kötete 16 novellát tartalmaz. Rövidebb, hosszabb, hagyományosabb és meglepetést rejtő is akad benne. Szeretem azt a koncepciót, amikor a sikerszerzők mellett pályakezdők is helyet kapnak, bemutatkozhatnak. De ez a kötet megmutatja, mi az előnye annak, ha úgymond profi szerzők raknak össze egy kötetet. Mindegyik történet mögött olyan gyakorlat és szakmai tudás van, amivel egy pályakezdő még nem rendelkezhet. Ad egyfajta biztonságot, hogy a soron következő történet is hiteles, érdekes és jó lesz. A címtől függetlenül nyugodtan bele lehet vágni, nem kell csalódástól tartani.
Ha a kötetbe bekerült szerzők névsorát nézem, már közel vagyok, hogy leessen az állam. A nagy többség regényeit is olvasom, és szeretem a munkáikat. Egy kötetben látni Cselenyák, Bónizs, Urbánszki, Csikász, Trux és Johannsen történeteit… Plusz, írtam fel magamnak olyan szerzőket, akiknek most annyira megtetszett a stílusa, hogy érdekelni kezdtek más munkái is. Pl. Andy Baron egy kötetét rég tologatom a polcomon, de most előre fogom venni, és elolvasom, milyen disztópiában, mert történelmi novellistaként kedveltem.
A kötet történetei rendezve is vannak, ami szintén növelte az olvasási kedvem. Irritál, amikor egy gyűjteményben nincs rendszer, még mesekönyvekben is szeretem, ha van valami, ami köré szerveződnek a történetek. Itt egyértelmű, hogy történelmi novellákkal fogunk találkozni. A kötetbe kerülés sorrendje pedig az időrend. Elindulunk az ókorból és eljutunk napjainkig, miközben kapunk egy-egy történetet (vagy többet is akár) az Árpád-ház egy-egy királyáról, Mátyás királyról, a török hódoltságból, felvilágosodásból, a világháborúból és annak következményeiről.
A történetek nagyja magyar történelmi, de akad benne olyan is, amely nem kis hazánkhoz köthető. A nyitány kapásból a Római Birodalomba visz el minket, és a kötetet Norvégiában zárjuk. Nekem szimpatikus volt, hogy nem csak a magyar történelembe kalandoztunk, ha abban nem is találtam meg a logikát, melyik kort kaptuk meg magyar szemszögből, és melyikben nézünk szélesebb perspektívából.
Ami feltűnő viszont, van egy téma, amit három szerző is feldolgozott. Soós Tibor és Solymár András egyértelműen Szent Imrével foglalkozott, de Cselenyák Imre történetében is szerep jut a tragikus sorsú királyfinak. Ki kell emelni mindháromból – de főleg az első kettőből, hogy a legenda mögé akartak tekinteni. Szent Imre alakját a kereszténység propaganda alakjává tették, de milyen lehetett az igazi fiatalember? Soós és Solymár egy talpraesett, szerethető, trónra termett férfiként ábrázolja, akinek az elvesztése tragédia a történelmünkben. Nagyon eltérnek a kánontól, de melyik a valószínűbb? Hogy a magyar király, aki polgárháborút vívott azért, hogy a hagyományt megtörve követhesse apját a trónon, és ne a család legidősebb férfi tagja vegye át az uralkodást, hagyja, hogy a fia megszakítsa a vérvonalat és szüzességi fogadalmat tegyen, elvakultan vallásos legyen, vagy harcosnak neveli, aki tisztában van a kötelességeivel és nem csak hadvezérként állt hely, de a vérvonalat is igyekszik fenntartani? Kicsit úgy éreztem magam, mint amikor Brown sikerregényét olvastam. Nekem sokkal szimpatikusabb az a Jézus, akinek családja és vesztenivalója volt, aki egy jó ember volt, nem a szent Isten fia. Így ezt az Imrét is jobban kedveltem, mint akiről történelem órán kellett tanulnom. Jobban el tudom hinni ilyennek, mint a vallásos nebáncsvirágnak.
Ugyanakkor nem vagyok biztos benne, hogy jó a „mi lett volna, ha” kérdést feltenni ilyen távolságból. A magyar identitástudatra amúgy is jellemző, hogy kollektíven szenvedünk. Mert a török ezt az országot szakította háromfelé. Trianon. A szovjet elnyomás. A Himnusz, a Szózat, de még a Nemzeti dal is – tele vagyunk búskomorsággal. Kell nekünk még egy történelmi trauma, amit bánhatunk? Mert, ha Imre nem hal meg azon a vadászaton… de meghalt. Nem tudjuk, mi történhetett volna másképpen. Abban ki tudok egyezni, hogy tragikus fordulat volt a Magyar Királyságban, de tovább nem akarom gondolni.
Amit inkább kiemelnék a kötet történeteiből, hogy nagyon sokban van olyan tartalom, amit maivá tudunk formálni és járhat rajta az agyunk. Andy Baron ugyan humoros formába csomagolta, de felveti az alkalmatlan uralkodók témakörét. Mennyire tud ártalmas lenni, ha egy idióta kezében van a totális hatalom? Igen, én is jókat vigyorogtam a beszédén, a kiskanállal latrina pucolási büntetésen, de kísértett, milyen könnyen lenne ez egy horror novella. Ha ez a király gyilkos személyiség lenne – máris egy új Néró, Hitler állna előttünk, és nem lenne senki, aki ki merne állni ellene.
Bónizs Róbert, aki egy középkori törvény kiforgatására írt szinte csalimesét. De nem látjuk, mennyire ezt a kort éljük ma is, csak nem boszorkányokkal? A törvényt ugyanígy kijátsszák, a kisembernek nincs sokkal több esélye a nagyok ellen.
A Lebensborn, mely a velünk élő bűnökről szólt számomra. Lassan már abba a korba érünk, amikor nem marad élő tanúja a II. világháborúnak. Ami után a németeket kollektíven bűnösnek nyilvánították. Ez már önmagában sok – nem mindenki volt náci, és hogy lehetne egy országot kollektíven bűnösnek tekinteni? De nem csak ennyi a történet. Arról már olvastam, mit tettek a franciák a nőkkel, akik a háború alatt németekkel voltak együtt. Most olvashattam azt is, hogy ez nem csak francia gyakorlat volt. A norvégok egy teljes réteget megbélyegeztek, olyasmiért, amiről nem tehettek. A gyereken számonkérni, hogy kik voltak a szülei? Ez ugyanaz, amit a nácik csináltak a zsidókkal. Talán gázkamrába nem zavarták őket, de olyan szégyenbélyeget sütöttek rájuk, hogy egy nemzedéknek fel kellett nőnie a saját identitását letagadva és szégyellve. A történet ugyan a megbékélést, a bocsánatkérést és az újraegyesülést mutatja, de attól még ott az üzenet, ami a torkunkon akadhat. Bűn volt ez is, és ezt is fel kell dolgozni, tudni kell róla, mint a holokausztról is. Hogy a történelem ne ismételhesse önmagát.
De nem csak komoly témák vannak a kötetben. Szerettem, hogy járhatott az agyam, de vannak kellemes, humoros történetek is benne, amelyeket csak jó volt olvasni. Az ajándék egy regényesebbé tett Mátyás király mese, ami azért arra is vet egy kis fényt, milyen traumákat kellett már fiatalon leküzdenie a királynak – elvesztett egy testvért, egy feleséget. A Legényfogó egy népi humoros mese arról, hogyan lett a gazdag, de nem éppen szép és illatos lánynak férje.
Talán kettő volt, amely egyféle történelmi tablót nyújt, és amiben nem éreztem jól magam. A Malvina aranyidejében és az Asztaltársaságban azt éreztem, hogy annyi a lényeg, hogy a kor nagyjai egy pillanatra feltűnjenek és ennyi.
Egyes szerzők hozzák a tőlük megszokott stílust és témát, mások messzebb merészkednek a komfortzónájukból. De jó így: változatos, izgalmas kötet született, amit érdemes olvasni.
Harcosok Vértanúk Boszorkányok - Mint történelmi: 85% változatos, szórakoztató gyűjtemény, amely el is gondolkoztat.
Szubjektíven: 90% szerettem a széles történelmi palettát, több a jó sztori, mint a szimplább.
