Atomháborút követő, viszályos, változó világos, harcos.

Az atomháború lakhatatlanná tette a bolygót. Az emberek a föld alá szorultak vissza. Budapest túlélő a metró alagutakban hoztak létre csoportokat és küzdenek a túlélésért. Van, ahol a békés fejlődés lenne a cél, a változások elfogadásával hagyni, hogy a folytonos mutációk segítségével egyszer újra felszínre kerülhessenek az emberek. Még nem sejtik, hogy a Kisfiú, aki mentálisan kapcsolódik egy felszínen élő Döghöz, milyen szerepet fog játszani az emberiség sorsában. Ám vannak, akik most is készek mindenre a hatalomért és a rögeszméjük megéléséért. Egy egykori TEK tisztviselő a csapatával háborúba indul egy gépért, mely reményei szerint képes szűrni a sugárzást. Kevesen vannak, akik megpróbálhatnak tenni ellene, de ha nem cselekednek időben, a ténykedése elhozhatja az emberiség végét, a jövő lerombolását.

A Metró regények az oroszok körében már-mér kultikusak, egész univerzum épül köréjük. Magyarul is elég jól mennek. Nem meglepő, hogy nálunk is létrejött egy ilyen regény. A megjelenése már kalandosabb: a szerzőt felkérték, megírta a könyvet, de egy kiadói váltás miatt más úton kellett kiadatnia a kötetet. De megjelent, így aki az eredeti Metró világot szerette, most megtudhatja, milyen ez magyarosan.

Az első benyomáson az volt, hogy ez morbidabb, mint ami lemegy a torkomon. A regény keretbe van ágyazva: a jövőben, pár százzal évvel később, amikor a regény történetének eseményei a kezdőpontot jelentik, amikor megindult a változás, ami majd elvezet abba a látott jövőbe. Ahol az emberek már minimálisan emberiek – itt még extrémebb formák vannak, mint a Sötét Édenben voltak. Nem akarom bemutatni őket, de az érzést megragadnám. Tőlem távol áll, hogy egy ilyen hibrid világot és lakosságot elképzeljek. Még akkor is, ha osztom azt a nézetet, hogy a túlélés feltétele az alkalmazkodás és változás, nem csak ilyen körülmények között, hanem általánosan az életben is.

A regény törzsét képező történet viszont emészthető, és fokozatosan vezet el addig, hogy az emberiség hogyan kezd el változni, és milyen jellegűek ezek a módosulások. Közben pedig ott van annak a kalandos története, hogyan készülnek lecsapni a Gépért.

Több szálon haladnak az események, és a végére minden logikusan összeáll. Hogyan kapcsolódnak a szereplők, mit tesznek, melyek majd a jövőbe vezetnek. Egyikük sem egy tipikus hős, de a világuk sem éppen tipikus. Kisfiú még próbálja feldolgozni, mi történik vele. Dög sokkal nagyobb változáson megy keresztül: ő értelmesebbé válik, míg Kisfiú még nagyobb különc lesz a kapcsolatuk miatt. Psziché igazi túlélővé vált, aki a pszichés képességeit arra használja, hogy a saját bandáját vezesse. Ő is még csak gyerek, de ő pozitívan használja, amiben más. Még a küldetést is elvállalja, amikor beleszalad.

A történések mellett a szerző a társadalmakat is bemutatja, amelyet az emberek létrehoztak. Vannak benne elég kegyetlen módszerek a túlélésre, ahogy a tömeg mások szó szerint húsán és vérén éli túl. Még abban is vannak fokozatok, mennyire emberséges kannibalizmus, amire vetemednek. A Húsban is voltak hasonlók, itt valahogy mégis jobban megrázott a dolog. Mert itt voltak olyanok, akik teljesen természetesnek vették, hogy embereket esznek és tenyésztenek, mint más a marhákat. Hogy lehet embereket teljesen vágómarhaként kezelni, és úgy beszélni a szaporításukról, ahogy itt teszik?

Amit viszont hiányoltam: kevésbé tudtam elképzelni a történetek helyszíneit és a külsőségeket. A társadalmak, a kalandok, még a genetikai mutációk is jól megírtak, elképzelhetőek és alaposak, de milyen maga a metró? Azt nem tudtam meg.

Más, mint az eredeti volt, de ennek örültem is. Része, de eredeti is.

Baron: Kárhozottak városa – Mint disztópia: 70% különleges világa van, kalandokkal és borzalmakkal pörgetve a sztorit.

Szubjektíven: 65% sok is volt kicsit, ahova az élet fejlődik. Lekötött, de borzongtam is tőle.