Döntést hozó, gyilkossági ügyet vizsgáló, karakteres.

A tárgyalás lezajlott, az esküdtek visszavonulnak tanácskozni. Döntést kell hozniuk: a 16-17 éves kamasz megölte az apját, vagy van helye kételynek? Ha bűnösnek találják, a bírónak ki kell mondania a halálos ítéletet. Az esküdtek még könnyedek, mindenki az esti terveit szövögeti. Egyszerűnek tűnik a kérdés, amit az első szavazás is megmutat. 11 ember szerint a fiú ölte meg az apját. Egy esküdt azonban él a kétely lehetőségével. Egy élet érdemel annyit, hogy a védelmében újra átbeszéljék az esetet. Miközben sorra veszik a bizonyítékokat, és a tanúk viselkedését, a vallomásokat, egyre többen kezdenek el kételkedni. Az arány lassan fordulni kezd, és már mindenki harcol a maga véleményéért. Egy ponton már nem csak az a kérdés, hogy mit láttak és tapasztaltak a perben, hanem a saját előítéleteikkel is szembe kell nézniük, hogy igazságot szolgáltathassanak.

A filmet, az első még fekete-fehér verziót már kamaszként nagyon szerettem. A krimiket és a tárgyalótermi dolgokat már akkoriban is nagyon szerettem. Azt azonban csak most tudtam meg, hogy a 12 dühös ember alapja egy színmű, amit időnként színpadon is játszanak és a szövege ki is van adva, olvasható.

Mivel a film annyira mély nyomokat hagyott bennem, nem tudom megtenni, hogy ne térjek ki arra, milyen a filmhez képest a színmű. (Film alatt az 50-es évekbeli filmet értem. Láttam ugyan az újrafeldolgozást is, de az nem hagyott bennem mély nyomokat, míg az elsőt rendszeresen újranézem.) A cselekmény, a párbeszédek, megegyeznek azzal, amit a filmben is láttunk. Kis túlzással akár a film forgatókönyveként is működhetne. A gond az, hogy míg a filmen remekül működik, hogy az embereknek nincs neve, olvasva nehezemre esett megjegyezni, hogy melyik karakter melyik számhoz tartozik. A filmen van arcuk, és az ember a színészt is ismerheti, aki játssza. Jobb híján az ő nevével lehet azonosítani a szereplőt: pl. a mintaember, a hős Fonda. Így jegyeztem meg én is. A darabot olvasva azonban nem voltam sikeres abban, hogy meg tudjam különböztetni a 12 esküdtet. A fontosabbak egy idő után számmal is mentek, de pl. melyik az idős bevándorló amerikai? Tippem sincs.

A történet azonban ettől még erős. Használ krimis elemeket, miközben azzal eleve csavar rajta kicsit, hogy már a tárgyalás után vagyunk. Amire itt rájönnek, amit ők gondolnak, az nem a nyomozás vagy a tárgyalás része. Mégis, pont úgy viselkednek, ahogy az ügyvédnek kellett volna az ügy felépítése közben. Így nem a tárgyalást látjuk, de olyan a történet, mint egy tárgyalótermi krimi. Azt kifejezetten élveztem, ahogy a tanúk szavahihetőségét elkezdték felülvizsgálni. A szemüveges egészen bevett fordulat lett, és innen indult? Lehet.

Amivel több, hogy az esküdtek karakterén azt is látjuk, hogy mindenki milyen előítéleteket hordoz magában, akár tudtában van ennek, akár nem. Sémák szerint gondolkodunk, és a tanult sémáink határozzák meg, hogyan döntünk. Pártatlanság? Szép szó, de igazán senki sem képes rá. Az ember egész egyszerűen nem úgy van összerakva.

A történet mégis azt mondja, hogy meg kell próbálni mélyebbre menni ennél. Lehet figyelni, át lehet látni, mi motiválja a többieket. A szimpátia az egyik legszebb emberi tulajdonság. A bűnügyeknél éppen annyira fontos, mint a mindennapokban.

A 8-as esküdt azt az embert testesíti meg, aki az emberiség pozitív tulajdonságait hordozza. Ő az, aki figyelmes, túllép a saját érdekein és érzésein. Elég okos, és érdemes megnézni, hogyan mozgatja a csoportot is. Az ész és az érzés képviselője is.

Tetszett, hogy akit vele szembe állítanak, ő sem rossz. Csak addig ellenfél, amíg megtanul átlépni a saját előítéletein.

Olvasva is élmény, bár azért a filmen jobban szerettem.

Rose: Tizenkét dühös ember - Mint színmű: 95% krimi, miközben az emberi viselkedésről és pszichéről is sokat mond.

Szubjektíven: 85% filmen jobban működött, könnyebb elképzelni. De a sztori így is üt.