Szerelmes, kosztümös, misztikus, titkos osztagos.

Asarella még szinte gyermek, amikor egy brutális támadásban elveszti a szüleit. Amikor évekkel később szeretett unokatestvérének Esthernek a nyomára bukkan, cselekvésre szánja rá magát. Ehhez azonban segítségre van szüksége, és a FOKA – a világukat a más világok lényeitől védő titkos szervezetnek – tagjai közül Dhelward earl ajánlkozik fel. Érdekházasságot kötnek, együtt megmentik Esthert, cserébe a világokat elválasztó Fátylat átvágni képes Asarella hazavezető kaput nyit a férfinak, akinek emberi külseje csak álca, hiszen a férfi egy holdvérű. A közös kalandok alatt azonban egymás iránt is egyre többet éreznek – a magának Lovagot választani kényszerülő Asarella egyre biztosabb benne, hogy pont a férje lenne az, aki mellé kötni szeretné magát. De van-e jövőjük, ha a férfi annyira haza akar térni, hogy nem ismeri fel, van, aki itt otthont teremtene neki?

Már megtanulhatnám, hogy ne akkor akarjak könyvekről írni, amikor rossz a hangulatom. Kint rossz az idő, nem mehetek ki a házból, és a család kutyája is annyira bolondján van, hogy már fáj a fülem az ugatásától. Úgyhogy, előre leszögezem, összességében szerettem ezt a könyvet és jól szórakoztam rajta. Ehhez képest most gonosz leszek, és azon fogok pörögni, ami nem tetszett benne. Miért? Ahonnan indultam – rossz kedvem van, ül felettem egy szép nagy, ronda gomolygó negatív hangulatfelhő.

A regényben fantasy és romantikus elemek keverednek. Bár azt írhatnám, hogy inkább fantasy, kis nyomozással, mint nyálregény. De nem tehetem. A két főszereplőt ugyan az hozza össze, hogy Asarella az unokahúgát keresné, de amint Dhelward mellé kerül, már másról kezd szólni a történet. Arról, hogy milyen elemien vonzódnak egymáshoz. Ennek milyen tünetei vannak. Megvan, amikor az Alkonyatban Edward fejtegette, mennyire kívánja Bella vérét? Ez kb. az a szint, itt azt kellett olvasgatnom, Dhelward mennyire szeretne a felesége nyakába harapni és a vérét inni.

Itt megjegyezném, hogy az egyik kedvenc jelenetemben pont azt fejtegetik és visznek bele kis humort is, hogy a holdvérűek nem vámpírok. Ezt elég nehéz különben komolyan venni, amikor Dhelward sóvárog a nő vérére…

Asarella részéről még rosszabb a helyzet. A lány egy acrif, olyan ember, aki képes átvágni a Fátylat és irányított kapukat nyitni. (Erősíteni is tudja a világokat elválasztó szövetet, de Asarella erről a feladatáról hajlamos megfeledkezni, a szülei halála óta nem is csinálta.) Az ilyen lényeknek kell egy Lovag, aki szexuálisan kiegyensúlyozza. Erről meg a szukkubuszok jutottak eszembe… Persze, ez romantikus, nem erotikus, így nem minden férfira veti rá magát a nő, hanem választ egyet, akihez kötődik egy életen át. Így volt sok önmarcangolás, hogy mennyire rossz ötlet beleszeretni valakibe, aki elhagyja egy másik világért.

Nagyon csajos ez a könyv, pedig a fantasy világában van ötlet. Igaz, sok a lyuk is. Mintha már egy második kötetet olvastam volna egy sorozatból. Sok részlet van, és nem egyszer éreztem úgy, hogy valamit tudnom kellene. Amikor a semmiből felbukkannak dolgok az acrif létezésről, pl. a kiképzésük. A FOKA tagjairól. Pl. a tündér őshonos földi faj, vagy a tündér tag is egy másvilági, mint Dhelward?

Abba már bele se megyek, mennyire idegesített, hogy a FOKA értelmes és nem betűszó. Akárhányszor megláttam, azon gondolkodtam, minek a foka. A Jóreménységé biztos nem…

A regény vége is irritált. Hirtelen jött, gyorsan le van zavarva. Igaz, addig sem a krimi és a fantasy volt a lényeg, hanem a romantika. De akkor is.

Különben a szövegét bírtam, pl. a két főszereplő szócsatáit.

Most pedig kiélem magam egy kis Wicked hallgatással. Most gonosz vagyok…

Hercz: Arany és Ónix - Mint romantikus fantasy: 70% ötletekkel teli, de még kidolgozásra váró világ. Sok románc.
Szubjektíven: 58% az alapötletét szeretem, de több izgalom, kevesebb szerelem jobb lenne.