Romantikus, gyászoló, történelmi rejtély nyomába eredő.

Zoltán már közelebb van az 50-hez, mint a 40-hez, mégsem tudta túltenni magát az édesapja korai elvesztésén. A jogi diplomát feledve aranyművesként és ötvösként dolgozik, aki rég szenved egy zománcalak elkészítésével. Az anyja az egyetlen állandó társasága. Ám ez megváltozik, amikor az életébe lép Erika. A nő egy kiadónál dolgozik, és Zoltán apjának regényét szeretné kiadatni. Engedélyt szeretne, és segítséget. A regény kész, és mégsem. A koronán dolgozó apa és fia történetét meséli el, de a fiú szemszöge hiányos. Ahogy az eleinte ellenséges Zoltán olvasni kezdi a történetet, az magába szippantja. Mintha ő maga is utazna az időben a szereplőkkel, és számára a folytatás is megmutatkozik. Miközben egyre közelebb kerül az asszonyhoz is, a történet nyomán a Szent Korona elveszett keresztjének a nyomába erednek, a kézirat segítségével.

Ahogy ezt a fülszöveget írtam, felötlött bennem, mennyire jó kis történelmi kalandregény lehetett volna ebből. Dan Brown és Steve Berry nyomdokain haladva egy magyar páros keresne elveszett magyar kincseket… elsőnek a korona elveszett keresztjét. De hamar le kell keserítenem azokat, akik ilyesmit várnak ebben a kötetben. Messze nem kalandregény. Ez valami egészen más oldalról közelít a témához.

A kulcsszó a hazaszeretet lesz. A Korona eszménye. Középiskolában tanítják a Szent Korona eszmét. Amit nem fogok most részleteiben elmagyarázni, de az a lényege, hogy a koronának szakrális jelentőséget tulajdonítanak. Jelképezi az országot is. Vagyis, messze több egy koronaékszernél. A története, állapota, stb. magára az országra is hatással van. Valami hasonlót találtam meg ebben a regényben is, amit meg sem próbálok átadni. Kicsit vallásos, kicsit hitelméletes. Olvasva, a könyvben, sokkal érthetőbb, mint amit tudnék róla mondani. Beérem annyival, hogy már középiskolában is sok volt nekem ez az elmélet, itt sem szerettem meg.

Viszont, Bauer Barbara tett mellé egy olyan tanulságot, amit el tudok fogadni. A hitet, szeretetet és erőt nem kívülről kell várni. Nem egy koronába reménykedni, hogy majd mindent rendbe hoz. Az embernek magában kell meglelnie ezeket, és alakítania velük az életét. Mindenki a maga koronája kovácsa…

Közben áthatja az egész történetet, hogy mennyire erősek az ország felé az érzelmi szálak. Sok olyan része van, amely már szinte rapszodikus magasságba emeli a hazaszeretetet. A magam részéről fogékony vagyok az ilyen elsöprő, talán túlzott érzelmekre, át tudtam őket érezni. De ez megosztó része a történetnek, aki romantikus vagy kalandos történetért olvas, könnyen el tudom képzelni, hogy neki ezek a részek idegesítőek lesznek.

Ha visszatérünk a történetre magára, az nem sok. A jelenben és a múltbeli eseményeknél is az eszmék és érzelmek, amelyek fontosak, nem a tettek. Sokat beszélgetnek, őrlődnek a szereplők. Lelkizős könyv, nem eseménydús.

Szimpatikus, szerethető karakterei vannak, akiket tragédiákkal hoz közel a szerző. Ettől a romantika sem a hagyományos úton halad ebben a kötetben. Senki ne számítson szenvedélyes, nagy érzelmekre és gesztusokra! A szereplők finoman közelednek egymáshoz, a gyászfeldolgozásuk sokkal hangsúlyosabb, mint a szerelmi tematika. Az szépen meg is van írva, főleg Erika esetében, aki e történetben jut el az elfogadás és továbblépés szintjére.

A múltbeli idősíkokban is volt ötlet, a XVI. századi még tetszett is. Csak ott is sajnálgattam, hogy a kalandok helyett a korona eszményre van kihegyezve. De az összesített élményem is ugyanez: a sok elmélet és érzelem mellett némi kalandot értékeltem volna.

A stílusa az írónőtől megszokott, így aki eddig kedvelte, ezt is szeretni tudja majd.

Bauer: Az aranyműves fia - Mint történelmi romantikus: 50% történelmi tények és honszeretet kis romantikus körettel.

Szubjektíven: 45% kevés volt a cselekmény, a szenvedélyt sem éreztem belőle, de hazafias.