Démon ellen küzdő, kisvárosi, különcös.

Pine Cove álmos kisváros, ahol semmi nem történik. Már újdonság és nagy hír, ha egy pár szétköltözik és szóba kerül a válás, mint most Jennifer és Robert esetében. Ám a dolgok megváltoznak, amikor a természetfeletti érkezik meg a városba. Az egyik egy dzsinn, akinek az ereje kötve van, és az a küldetése, hogy egy démont visszajuttasson a pokolba. A démon is pont ide érkezett meg, emberi kísérőjével. Travis még papnövendékként olvasott fel egy ősi szöveget, amit nem kellett volna. Eredmény: egy démon állandóan vele jár, akinek gondoskodnia kell a szükségleteiről. Ha pár naponta nem kap emberi rágcsát, nyűgös tud lenni, és akkor jobb nem a közelébe kerülni. Hamar kiderül, hogy nem háborúzniuk kell, hanem összefogni, hiszen mindenki egyet akar. A démon kerüljön vissza oda, ahonnan érkezett és hagyja őket békén. De ehhez neki is lesz pár szava…

Christopher Moore ismert arról, hogy előtte nincsenek tabuk. Éppen azok a történetei a legizgalmasabbak, amelyekben egy olyan témának mutat be, ami szentnek és sérthetetlennek tűnik. Jézus élete, de egészen másképp. Shakespeare klasszikusai, sokkal több vérrel, szexszel és őrülettel. De a személyes kedvencem továbbra is az a múzsa történet, melyben új árnyalatokkal gazdagította a festészetről és a kék színről alkotott véleményem.

Az Ördögöd van egy korábbi regénye, ami már magyarul is megjelent korábban, de az Agave most újra megjelentette – így náluk van az összes, magyarul megjelent Moore-kötet. Sajnos, ez a könyv most egy olyan Moore, ami nem találkozott össze az ízlésemmel.

Egyrészt, nincs olyan cselekménye, ami le tudott volna kötni. Egy nagy káosznak tűnik az egész, amiben a különféle szereplők a maguk kis életében ügyködnek, aztán a végére rájönnek, hogy kinek kivel közös a célja, és akkor már megjelenik valami összehangoltság. De addig eljutni, nekem kínszenvedést okozott.

Különben is, maga a démon elleni harc sem fogott meg. Nem volt elég nagyszabású. Tudom, itt nem is a cél, nem misztikus vagy horror akar lenni a történet, csak én vágytam volna arra, így garantált a csalódásom.

Pláne, hogy Moore humora nem mindig tetszik nekem. Nagyjából 50% az arány. Egyes könyveit nagyon szeretek, másokat alig bírtam elolvasni. Ez sajnos az utóbbi kategória. Min kellett volna itt derülnöm? A dzsinn kifejezetten irritált, hogy a legtöbb helyi lakos is.

Ezzel el is értünk a karakterekhez. Akik a maguk módján jól meg vannak írva – sokan vannak, kevesebb oldalszám terjedelemre, így vaskos jellemek nem lehetnek benne. Viszont az a kevesebb, ami jutott nekik, jellegzetes. Csak éppen senki nem lett nekem szimpatikus. Valakinek drukkolnom kellett volna, de hidegen hagyott a szereplők sorsa.

Csak egy-egy epizód volt benne, amit élvezettel olvastam. Ilyen volt a dzsinn meséje, aki elmondta, hogyan került a démon a Földre, és az egész eredettörténetet. Travis múltbeli szála, benne a papi tanulmányokkal, a tanára válogatott kínzó módszereivel és az első szerelemmel. De ez csak két történet egy nagy egészből, aminek a többi része nem fogott meg.

Nem tartom valószínűnek, hogy most meg tudom fejteni, miért van az, hogy Moore egységes színvonalat hoz a köteteiben, a lényegi elemek hasonlóak. Ugyanolyan a humora, a stílusa, és megvan az is, ahogy kiforgat valami zsánert. Mégis, az egyik történetét szeretem, a másikat nagyon utálom. Pedig, még a szeretett történeteiben is megvannak azok az elemek, amelyek kiborítanak. Amelyeket ki tudok emelni azokban is, amelyeket rühellek. Nem az ötlet ellensúlyozza, mert az mindegyikben van. Talán a szereplők? Amelyik történetét szeretem, azokban van valaki, akit bírtam. Kell nekem egy szimpatikus karakter? Lehet.

Az lesz a zárszó, hogy ebben nem volt ilyen figura – nem is jött be a könyv.

Moore: Ördögöd van - Mint fantasy: 50% a szerző egyedi humora áthatja az egészet, a történet egy démonűző káosz.

Szubjektíven: 30% nem találtam viccesnek, nem bírtam a szereplőket. Ez most nem tetszett.