Szovjet rendszert bemutató, katasztrófát elhárító, atomenergiás.

A szovjet nagyhatalom bizonyítani akarta a világnak, hogy övék a vezető szerep a tudományban is. Hogy biztonsággal és hatékonyan képesek az atomenergiát is felhasználni. Rövid idő alatt, nagy léptékben hozták létre és üzemelték be az erőműveket. Nem volt elég és szükséges anyag? Dolgoztak azzal, amihez hozzájutottak. A határidőket tartani kellett, az eredményeket hozni kellett. 1986-ban, Csernobilban éjjel egy tesztet akartak lefuttatni. Senki nem számított a robbanásra és a katasztrófára. Még a helyszínen levők is nehezen dolgozták fel, mi történt és milyen helyzetbe került az egész világ. Az állam a szokott módon, titkolózva és kívülről erősnek mutatva magát igyekezett kezelni a helyzetet. Miközben sokak emberfeletti áldozatokat hoztak, megindult a bűnbakok keresése is. Csernobil története pedig nem zárult le, az egykori atomerőmű ma is éppen olyan veszélyes, mint egykoron.

Csernobil, most újra divatos téma lett. Újra kiadnak könyveket, melyek a katasztrófáról szólnak. Újak is jelennek meg. De lehet még újat mondani a témában? Miben tud a sok kiadvány mást nyújtani?

Adam Higginbotham egyfajta krónikát írt a történtekről. Nem elméleteket gyártott, nem regényszerű történetet írt, hanem kutatott és interjúkat készített. Rekonstruálta az eseményeket, és igyekezett több szempontból és nézőpontból pontosan vázolni, mi és hogyan történt. Magát az atomerőmű katasztrófáját, majd az utána következő lépéseket a kárelhárításban és a bűnösök keresésében. A végén még arra is kitért, miért nem lehet az atomenergiát örökre mellőzni az energiaiparban.

Lineárisan halad végig az eseményeken. A szovjet atomprogramról és az erőmű építésétől jutunk el addig, hogy jelenleg mennyi és milyen atomerőmű működik a világon. Már az elején is lehet látni, hogy ennek is az a célja, hogy a baleset előzményeit megadja. Hosszan ecseteli, hogy az irreális határidők és az alapanyagok nem megfelelősége már a kezdeteknél is probléma volt. Ha nincs is nyíltan kimondva, de benne van, hogy ez is hozzájárult ahhoz, hogy 1986-ban mi történt.

Magát a katasztrófát több ember szemszögéből is követi. A vezetőség, a tesztet végző mérnökök, a kirendelt tűzoltók, a párt emberei, akiket riasztottak, hogy baj van. Jellemző a könyvre, hogy a tények érdeklik, nem az emberek. Nem azt mondja el, hogyan érezték magukat, hanem a cselekedeteiket.

Ez még hangsúlyosabb a következő részekben, amikor a harc folyik, hogy a helyzetet stabilizálják és elkezdődik az érintettek szenvedése. Nincs olyan érzelmi töltet, mint a Csernobili imában. Igen, borzalmas dolgok megestek, sokan hoztak lehetetlen áldozatokat, és rengetegen szenvedtek. De itt érzelmileg nem adja át ezt. A tények, a realitás a fontos, nem az, hogy megrázzon minket a személyek történetével. Még akkor sem, ha használ anekdotákat, és észre lehet venni, hogy az interjúk során elmesélt történeteket adja vissza.

Végig olyan stílusban marad, ami érzelmileg semleges. Tájékoztat, elmondja az eseményeket, de semmilyen téren nincs benne ítélet. Sem érzelmi, sem értelmi. Abba sem megy bele, hogy kik a felelősök és milyen hibái voltak a szovjet rendszernek. Elmondja, hogyan titkolóztak, hogyan működött a rendszer, de egyszer sem érezteti, hogy ez mennyire rossz/jó volt, vagy mit lehetett volna másképpen csinálni. Egyszerre pozitív és negatív ez a semlegesség. Tényszerűséget ad neki, de ilyen témáról ennyire objektívnek lenni…

A kötetbe került egy képmelléklet is, amelyet kifejezetten érdekes volt áttanulmányozni. Megvan a képeknek az az érzelmi töltete, amit a történetben Higginbotham került.

Ha átérezni akarjuk a történteket, Csernobili ima. Ha a tények érdekelnek, ez a könyv.

Higginbotham: Éjfél Csernobilban - Mint dokumentumregény: 90% alapos, sok forrásból dolgozó kötet, sok tényanyaggal.

Szubjektíven: 70% hiányoltam belőle az érzelmeket, nagyon tényszerű. De a képek tetszettek.