Jobb életért küzdő, álomvilágos, elnyomottként élő.

A jövő világában az anyagi helyzet meghatározza, ki milyen magas lehet. A szegényeknek kisállatnyi méret jut, akiket simán megölhetnek a patkányok és kismacskák, vagy a nagyobbak eltiporhatják őket. A gazdagok viszont akár toronyház méretűként is élhetik az életüket. Az egyiknek mindent szabad, a másikat mindenért meghurcolják és büntetik. Warner és Prayer egy jómódú kisfiú megbotlása miatt elvesztették az apjuk és az otthonuk, egy macska megnyomorította az anyjuk. Valahogy feljebb kell jutniuk a ranglétrán, és a legegyszerűbbnek az tűnik, ha a lány szerez egy gazdag férjet, aki segítene a családján is. Ám bárhogy próbálkoznak, nem jutnak előre, csak további sérelmek jutnak nekik. Warner végül a képességét kezdi el használni, de gonoszul. Az emberek egy helyen egyenlőek: álmukban. Ugyanabban az álomvilágban járnak ilyenkor, és akinek nagy a fantáziája, alakíthatja a világot. Warner az egyik legjobb ebben, de most szépség helyett poklot készül teremteni.

Disztópia. Az első, ami nagy hatással volt rám, Orwell és az Állatfarm. Majd megérkezett az Éhezők viadala és a YA kisajátította a zsánert. Többet szerettem azokból is, panaszkodni biztos nem fogok amiatt, hogy több sanyarú jövőképet láttunk, amit kamaszok igyekeztek megjavítani. Még most sem léptünk ezen túl teljesen, de azért bukkannak fel olyan történetek is, amelyek mernek más úton haladni, mint Katniss.

A Manmon is valami más. Már eleve az ötlet formabontó, hogy az emberek a vagyonuk mérete alapján kapnak fizikai méretet. Mégis, milyen technológia lenne képes rendszeresen nagyítani és csökkenteni az embereket? De ez a legkevesebb. Hogy tudna létezni egy ilyen társadalom, hogy élnének egymás mellett az emberek, ha mindenki másféle méretű? Van norma, vagy hogy lehet elképzelni egyáltalán egy várost?

Andrews ezekbe a kérdésekbe nem megy bele részletesen, itt-ott vannak erre utaló részek. Vagyis, nekem a világépítés lehetett volna cseppet alaposabb, mert maradtak kérdéseim, de azért az alapok ki voltak dolgozva.

Ami tökéletesen benne volt, hogy minél kisebb vagy, a jogaid annál könnyebben elnyomhatóak. Egy fiú eltipor egy üveget, ami másnak az otthona volt, és megöl egy emberi lényt. Egy férjet és apát. Kap érte valamit? Semmit. A családtól még csak bocsánatot sem kér senki, pedig jogosan kérnének kártérítést. Bezzeg, ha a kisember pl. fegyvert mer a kezébe fogni, már mehet évekre börtönbe és hasonlók. Iszonyat kegyetlen világot rajzolt meg a szerző, olyan epizódokkal amelyek alkalmasak lennének rémálomnak is. Érdekel valakit, hogy kb. 2-3 méteres férfiak hogyan molesztálnak szexuálisan patkány méretű lányokat? Engem nem érdekelt, de most van pár rettenetes kép róla az agyamba, amit nagyon kitörölnék.

Ha már álmok. A regénynek van egy másik színtere is, ami egyszerre a fantasy felé mutat, de ami nagyon emberi is. Az álmokban itt úgy járnak, mintha valós hely lenne. Itt látszik, mit tesz az ilyen világ a jó lelkekkel is. Hiszen Warner teremtő volt, aki idilli álmokat tudott adni másoknak. Amikor azonban túl sok pofont kap a világban, elkezd poklot építeni és nagyon messze el is megy. Rossz vagyok attól, hogy nem tudtam elítélni ezért? Hogy abszolút át tudtam érezni, mit tett, amikor hatalom került a kezébe és bosszút állhatott?

De ez disztópia. Ahol nincs happy end. Amilyen a világ, olyan lesz Warner sorsa is. Nem is tettem le jó szájízzel a könyvet, pedig agyilag tudom, hogy ennek csak így lehetett vége. Az egész társadalom úgy volt berendezkedve, ahogy, azt egy ember képtelen megváltoztatni.

Minden mögött pedig ott van a mi valóságunk realitása. Nem kell belemennem, hogy a vagyon halmozása és a pénz ereje hogyan hatja át a világunkat, azt hiszem.

Nem szórakoztam jól, szenvedtem ezzel a regénnyel. De úgy vélem, itt ez volt a cél.

Andrews: Manmon - Mint disztópia: 75% elgondolkoztató, bár kissé abszurd világ. Súlyos, drámai cselekmény.

Szubjektíven: 60% miközben remek metafora korunkra, roppant depresszív olvasmány is.