Nyomozós, gyilkossági osztályba visszakerülő, sorozatgyilkosos.

Erikát áthelyezték, és gyilkossági ügyek megoldása helyett aktákat kell tologatnia. A nő nehezen viseli a helyzetet, és a főnökeit is magára haragítja a viselkedésével: érezteti velük, hogy neki nem itt lenne a helye és nem szereti a rá bízott munkát. Amikor a barátja nála van, a férfi riasztást kap egy gyilkossághoz. A gyilkosságiak tisztje nincs a helyszínen, így Erika beugrik a helyére. Látta az áldozatot, beszélt a nő testét megtaláló fiatalokkal. Ki kellene szállnia, és átadni a terepet a gyilkosságiaknak, de képtelen rá. Addig küzd és kér, míg engedélyezik neki, hogy az ügyön maradjon és ideiglenesen visszatérjen a saját területére. Amikor újabb fiatal nő tűnik el, Erika még megszállottabban ered a gyilkos nyomába. Rá kell jönnie, ki és hogyan cserkészi be ezeket a nőket, miért vérezteti ki őket. Közben tovább dolgozik a helye visszaszerzésén és a férje elvesztése miatt gyászán.

Brindza Erika Foster történeteiben eddig mindig éreztem valami hatást a skandináv krimikből. Leginkább a nyomozó karakterében és abban a sötét, nyomasztó légkörben, ami a skandináv krimik sajátja is. A negyedik rész, ez az eset az első, amiben ezek a sajátosságok kevésbé vannak meg, és mintha nyitna egy új fejezetet a szerző.

Mindez abból eredeztethető, hogy Erika most először tesz kísérletet arra, hogy komolyan túllépjen a gyászán és a bűntudatán. Most is bántja, és vannak szenvedéssel teli pillanatai, de már feldolgozza őket és nem merül beléjük. Van az életében egy olyan személy, aki segíteni akar és talán tud is a továbblépésben. A karakternek ez egy hatalmas lépés, és meglépi. Javul, gyógyul, vele együtt a regény hangulata is barátságosabb.

A bűnügy most is itt van, most is szörnyű, ahogy minden erőszakos halál az. De már nem kell azt érezni olvasás közben, hogy minden reménytelen és szenvedéssel teli. Még akkor sem, ha a gyilkos fejezeteiben azt látjuk mélyre hatóan, hogy lehet egy ártatlan gyermeket gyilkossá nevelni. Nem kell hozzá szándék, nem rosszra akarták nevelni, de elég a kegyetlenségnek és a bántásnak egy olyan foka, hogy az egyén másokon akarja levezetni a sérelmeket. Ahogy kivetíti a fájdalmát és megalázottságát, és az áldozatból gyilkos lesz. Egyszerre tragikus és érdekes is, hiszen a szerző átélhetően bemutatja a folyamatot.

Amit talán hiányoltam az Utolsó leheletből: eddig adott egy pluszt a történetnek, hogy Erika szlovák származású. Egy idegen kultúrát, érzést adott a regény színeihez, amit most egyáltalán nem találtam meg benne. Megmaradt angolszász kriminek.

Ha már krimi. Szerettem ebben a kötetben, hogy reálisnak tűnik. Talán nem olyan szórakoztató, mint egy Robert Hunter vagy Pendergast eset, de sokkal hihetőbb. Itt nincsenek zseni nyomozók, nagy megérzések, csak komoly rendőrségi munka. Ahogy lekövetik a nyomokat, kihallgatásokat tartanak és bizonyítékokat keresnek, értelmeznek. Egy egység dolgozik együtt. Ugyan Erika kiemelt szerepet kap, és helyenként magányos farkas benyomását is kelti, működik a csapatmunka és a feladatok megosztása.

Általában a zseni nyomozók és/vagy zseniális bűnelkövetők történetei kötnek le jobban, a zsánerben az ő történeteik közül kerülnek ki a kedvenceim. De tudom értékelni az ilyen szórakoztató, de reális krimiket is, amelyek közelebb vannak, szerintem, a valósághoz.

A stílus és a tempó a megszokott. A fókusz Erikán van, és az ő kedélyállapota rányomja magát a regény hangulatvilágára is. Már írtam, hogy ez most kevésbé nyomasztó, mint a korábbi kötetekben. A szerző jó mesélő, és gyors tempóban vezet végig a történéseken. Vannak fordulatok, de mindez úgy, hogy logikus is legyen. A halálom, amikor a bűvész kalapjából előhúzott nyusziként bukkan fel a gyilkos, de ez nem ilyen történet.

Eddig is szerettem ezt a sorozatot, és most is úgy érzem, Bryndza tartja a színvonalat.

Bryndza: Utolsó lehelet - Mint krimi: 75% a gyilkos szemszögét is mutató, korrekt nyomozati munkát ábrázoló krimi.

Szubjektíven: 70% Erika karaktere fejlődött, ennek örültem. Könnyebb a hangulata is.