Háborús, mindennapi életes, utcai harcos.

Arnhem – egy kisváros Hollandiában. A II. világháborúban elfoglalták a németek, és a britek igyekeztek felszabadítani. Bevették magukat a házakba és házról házra haladtak végig a főutcán, míg a németek az utcaszinten alakítottak ki maguknak állásokat. Napról napra változott, mennyit birtokoltak a városból és az utcából. Mikor a németeket kiűzték, a hollandok ünnepeltek. Mikor a németek visszajöttek és ők kerültek előnybe, a holland lakosság a megtorlások miatt szenvedett. Az emberek, akik nem tudtak idejében elmenekülni, és a pincékben igyekeztek életben maradni, azon amit éppen találtak. Az egykor festői főutca a háború végére nem volt több romhalmaznál, de a lakók visszatértek és újra megindult az élet. Az angol felszabadítókra pedig máig hálás szívvel gondolnak: ápolják a sírjaikat, évente megemlékezést tartanak és létrehoztak egy ösztöndíjat is a leszármazottak tanulmányainak segítésére.

Robert Kershaw elsősorban történész, aki hadászattal foglalkozik. Kiemelt területe a II. VH, és annak csatáiról ír dokumentumregényeket is. Arnhem nem új téma a számára, már könyve is jelent meg az arnhemi csatáról, akkor a németek szemszögéből mutatva be az eseményeket.

A jelen kötet megközelítésében teljesen más. Nem konkrétan az Arnhem uralma feletti csatát mutatja be, hanem annak kiválasztotta a fő utcáját, és az ott történő eseményeket veszi sorra. Igen, benne vannak a hadi mozzanatok is szervesen, a kötet nagyját ez adja. A németek és az angolok, a csatába keveredett egyéb osztagok, pl. lengyelek története is kibontakozik a kötetből, valamint a holland civilek is, akik csak túlélni próbálták valahogy az eseményeket.

Itt most nem személyek a főszereplők. Az utca, annak épületei, de még a fasora is. Mikor, ki birtokolta őket, milyen csata folyt értük, hogyan éltek az alagsorokban a holland családok. Elsőre nagyon furcsa is volt így a kötet felépítése, mert hiányzik minden olyan elem, ami egy regényt követhetővé tesz. Nincsen emberi főszereplő, nincsenek sorsok, amelyeket végig tudnánk követni. Sok-sok visszaemlékezés van, amikor egy-egy túlélőnek szót ad a szerző, és az ő történetét meséli újra, vagy idézi a szavaikat. Nagyon hiányoztak nekem olyan személyek, akik a történetben elejétől végéig jelen voltak. Mégis csak könnyebb feldolgozni egy olyan történetet, aminek ember a főszereplője, nem egy utca.

Nagyon alapos, sok kutatáson alapuló dokumentumregény a kötet. Rengeteg forrást dolgozott bele a szerző, és rengeteg interjú is szerepel benne. Így a történelem nem csak tények sora ebben a regényben, hanem személyes történelem is, emberi nézőpontokkal. Hiteles és akit a hadtörténet érdekel, nekik kifejezetten izgalmas lehet. Az, ahogy a tények mellett ott van az emberi nézőpont is, még nekem is tetszett. Csak éppen a hadtörténeti részek azok, amelyek engem nem tudtak lekötni. A háborús filmeket is ezért nézem nehezen, nekem a személyek érdekesebbek, mint a konkrét harcok. Elsütnek egy ágyút, lőnek egymásra, gránátokat dobnak, zárótüzet adnak… már azt unalmasnak találom, ahogy így leírom fél mondatba, nemhogy egy könyv nagyjában erről olvassak.

Külön kiemelném, hogy a kötetbe került képgyűjtemény is. Fotók, az utcáról és épületeiről, de az emberekről is, akikről szó esik a lapokon. Az ilyen történetekbe fontosnak érzem a fotókat: valóságosabbá teszik a leírtakat.

A szerző történész, nem szépíró, így nem igazán jogos, hogy ezt felemlegetem, de nem tudom megállni. A stílusa száraz és tényszerű – olvasóként cseppet sem élvezetes. Még akkor sem, ha pontosan tudom, hogy a zsánerhez ez illett.

Bár a háborús és csatás téma miatt annyira nem éreztem magaménak a kötetet, saját műfajában korrekt és érdekes munka.

Kershaw: Egy utca Arnhemben - Mint dokumentumregény: 70% alapos és jól dokumentált, képanyaggal, de száraz stílusban.

Szubjektíven: 39% a történet nézőpontja érdekes, az életmód tetszett is, de a harcok nem.