Sorozatgyilkosos, nyomozós, bűnözővel összefogó.

Daisy céltudatosan készült a karrierjére, ami már inkább megszállottság, nem csupán hivatás. A rendőrség tanácsadójaként dolgozó pszichológus a bűnözők, elsősorban a sorozatgyilkosok megismerésének és elfogásának szentelte az életét. A törvényt is képes megszegni, ha ezzel a nagyobb jót szolgálja. Így tesz akkor is, amikor egy új gyilkos tűnik fel. A módszerei kísértetiesen emlékeztet egy hírhedt sorozatgyilkoséra, akit azonban elfogtak, és már nem is él. Hogy a nyomára bukkanjon, Daisy vádalkut köt a Fantomok nevű bűnbanda egyik vezetőjével, a megnyerő Oliver Walsh-sal. A közös munka során a két eltökélt ember egyre jobban vonzódik egymáshoz, de Daisy számára a szerelem sem lehet olyan fontos, mint a gyilkos megállítása. Merész lépésekre szánja el magát, és csak remélheti, hogy Oliver nem fogja cserben hagyni. Akkor sem, amikor a nő múltja is kiderül.

Tudom, hogy nem szabad a szórakoztató regényeken számon kérni a valóságot. Krimik esetében pláne nem, mert ha az ilyen alkotások a realitásokat követnénk, el is unnánk magunkat, mire egy bűnügyet megoldanának a szereplők.

Ennek ellenére vannak olyan túlzások, melyek egy női thrillerben is soknak tűnnek. A külső szakértők, ahogy a nevük is mutatják, valamely csatlakozó szakágban nyújtanak a rendőröknek segítséget, és a munkájuk nem a nyomozás. Daisy pszichológus, vagyok a profilok megalkotásában, a kihallgatásokban nyújt segítséget. Egyáltalán nem az a dolga, hogy maga eredjen a gyilkos nyomába, csapdát állítson vagy éppen a nyomokat kövesse. A külső szakértő nem magánnyomozót jelent, aki rendőrségi jelvényt is villantani tud szükség esetén.

Ez volt az, amiért a regény elejétől kezdve fogtam a fejem. Daisy roppantul mást csinál, mint amit kellene neki. Olyan hatókörrel, amit nem is értettem, hogyan szerzett. Külső tanácsadóként hogyan lenne joga alkut ajánlani egy bűnelkövetőnek? Az ügyész teheti meg, de ők sem a hasukra ütve. Annyira irritált, amit Daisy folyamatosan művelt a rendőrségen, hogy néha komoly késztetést éreztem a könyv félredobására.

A kettes nagy problémám, hogy annak ellenére, hogy elvileg Daisy egy roppant intelligens nő, magas IQ-val, ilyen béna ötletekre telik csak tőle. Azt ugyan értem, a szerző miképpen akart dupla csavart azzal, hogy nem lehet tudni, ki ver át kit és hogyan, de ha belegondolunk, akkor Daisy ezekkel a játszmákkal ártatlan emberek halálához járult hozzá. Vissza is lyukadok oda, ahol kezdtem. Nem a munkáját végzi, hanem abban a hitben, hogy ő mindent tud, saját szakállra igyekszik a gyilkost is lebuktatni. Ha segítséget kér előbb, vagy legalább a gyanúját megosztja, olyan áldozatok lehetnének életben, akiknek így esélye sem volt.

Olyasmikről már nem is beszélve, hogy az egyik percben Daisy brazil származásáról olvashatunk, utána meg arról, hogy örökbe fogadták, nem tudja, kik voltak a szülei. Akkor a származásáról honnan vannak az ismeretei? De ez legyen a legkisebb bajom.

A krimi tehát nem volt a fogamra való. A hősnő nagyon gyakran irritált. Még szerelmi szál van benne, ami felemás élmény volt. Túl gyorsan és túl hevesen jönnek össze a szereplők, inkább nyálregényes, mint hihető, ahogy Oliver és Daisy egymásra kattannak.

Mindezek ellenére ez egy szórakoztató regény. Mert az események pörögnek, változatosak és van krimi is, van csavar is, van szerelem is. Ugyan filmekre szoktam inkább azt írni, hogy az agyunk kikapcsolása mellett kifejezetten szórakoztatóak, ez igaz a Nyomodban történetére is. Ha csak olvassuk és szórakozunk, nem akarunk semmibe sem belegondolni, akkor kifejezetten szórakoztató tud lenni.

A nyitott vég miatt folytatás veszélye fennáll. Én inkább nem szeretném…

Ludányi: Nyomodban - Mint thriller: 65% hangulatos és szórakoztató. A logika rovására menően női krimi vonallal.

Szubjektíven: 55% összességében elszórakoztatott, de egyes elemei nagyon zavartak.