Kamaszos, barátkozós, múlt nyomába eredő.

Abbi még fel sem fogta, már híresség lett belőle. Egy fotónak köszönhetően. Ő volt az a baba, akinek az első születésnapját a WTC-ben ünnepelték 09.11-én, és akit fotón örökítettek meg pár emberrel, ahogy megmenekülnek. Remény babának nevezték, és jelképpé lett. Kamaszként már nagyon szabadulna a hírnevétől, és mivel egy betegség réme is fenyegeti, csak egy nyugis nyarat szeretne tábori segítőként, ahol nem kell Remény babának lennie. Balszerencséjére az a fotó egy másik kamasznak is nagyon sokat jelent. Noah, aki szintén ebbe a táborban lesz segítő, azonnal megismeri a lányt és a segítségét is kéri. Egy cikket akar írni a képen szereplő emberekről, és hogy beszélhessen velük, jól jönne Abbi segítsége. A lány először nemet mond, de Noah tudja, mivel hasson rá. Együtt vágnak bele a kutatásba, és miközben egyre több történetet ismernek meg, egyre közelebb kerülnek egymáshoz is, Abbi rájön arra is, mi Noah igazi célja a nyári projektjel.

Mint ifjúsági regény, nem lenne különösebben érdekes ez a kötet. Van egy fiú, meg egy lány, egyik sem kiemelkedő, bárki a helyükbe képzelheti magát. Mindkettőnek megvan a maga titka és belső küzdelme, egy nyáron összeismerkednek, és egymásba szeretnek. Nincs benne az a plusz, amiért kiemelkedne a több tucat hasonló közül.

Buxbaum azonban beletett valamit, ami miatt mégiscsak más tud lenni, mint a tucat hasonló regények. Nála központi téma 9.11 és annak feldolgozása. Nem is nagyon tudok olyan könyvet mondani, ami ifjúsági zsánerben erre összpontosítana. A Rém hangosan hasonló volt, de azért más. Az Emlékezz rám, ami különben is film, meg inkább egy románc, aminek a záró akkordját és tragédiáját adta 9.11.

Azt még nem tudtam eldönteni, mennyire tetszett, amit Buxbaum kihozott a témából. Igen, az egy sorsfordító nap volt, és a túlélők a szerencsések közé tartoztak. Lett egy traumájuk, amit fel kellett dolgozniuk, és folytatni tovább az életet, de nekik legalább megadatott ez az esély. Valahol természetes és érthető, de nagyon nem izgalmas téma, ahogy az élet ment tovább a maga nyugodt módján. A képen szereplő emberek történeteiben nincs semmi csavar. Simán csak éltek tovább, és tudták, hogy szerencsések voltak.

Vagyis, ott a jó téma, de nem hoz ki belőle semmit a szerző. Az élet megy tovább, még a nagy tragédiák után is. Egyedül a végére, az utolsó történetre érkezik meg az a hősies pátosz, valami felemelő, ami nem olyan szürke, mint a korábbiak. Túl kevés, túl későn? Pedig tudom, hogy ez a reális. A sima tovább élés. De olvasni akkor sem volt jó.

Abbi és Noah története nem tudja pótolni azt az izgalmat, fordulatot, valami többet, ami a túlélők történeteiben nem volt benne. Szimpla kamaszok, olyan gondokkal, amelyekről a végére az is kiderül, hogy egy kis kommunikációval mindent meg lehet oldani. Ha előbb elkezdenek beszélni, beavatják a szüleik, akkor nem kellett volna magukban semmit szenvedni, gyorsan meg lett volna a megoldás. Már nagyon kezdem is unni, hogy egy csomó regényben abból lesz a nagy konfliktus és az egész cselekmény arra épül, hogy egy szereplő nem bírja kinyitni a száját, inkább csinálja magának a drámát. Tényleg ennyire nehéz segítséget kérni, vagy legalább elmondani valakinek, hogy mi a bajunk?

Azt valamennyire tudtam díjazni, hogy a szerelmi szál nincs túlírva. Ők ketten tényleg sokat beszélgetnek, és a másik személye lesz fontos nekik. Hála égnek ez nem egy olyan regény, amiben oldalanként azt kell olvasnom, hogy a másik milyen jól néz ki és az a kockahas… Itt fontosabb a belbecs, mint azok a kockás és csábos ajkak.

Egy csendes délutánra egyszer elmegy, de varázslat nem volt benne. Annyi a legnagyobb erénye, hogy 9.11 témáját erőteljesen beemeli és feldolgozza.

Buxbaum: Remény és más csattanók - Mint ifjúsági: 50% van érdekes alaphelyzete, de maga a történet csak tipikus, kis románccal.

Szubjektíven: 40% ha egy-egy része jó is, kamaszos a világa is, de összességében untam.