Ármányos, koronáért harcoló, mágikus.

Fitz nehezen épül fel a sérüléseiből. A tüneteken túl az is bántja, hogy nem tud olyan embere lenni a hercegének, amelyre szerinte Igazság hercegnek szüksége lenne. Az sem javít az állapotán, hogy Pompa minden cselvetést megúszik, az apja semmiért nem vonja felelősségre. Fitz azonban képtelen elmenekülni, hazatér és igyekszik minél többet megtanulni a Mesterségből és az orgyilkos képességekből is. Közben a szemét Pompán tartja, aki nem tett le a szándékáról, hogy megszerezze a koronát. Közben Igazság igyekszik védeni a birodalmat és közös nevezőre jutni a feleségével, akiről még mindig nem tudja elhinni, hogy valóban a társa lenne és szeretné. Fitz is a szív ügyeivel bajlódik: Molly visszatér az udvarba, és az ifjú egyre inkább szereti a lányt. Ám olyan társadalmi különbség van közöttük, amely lehetetlenné teszi, hogy komolyan tervezzenek egymással. A kalózok támadnak, Pompa ármánykodik és a királyság minden eddiginél nagyobb veszélyben van.

Az első rész ígéretes volt, de nem kapott el a hullám, hogy ezt nekem most azonnal olvasnom kell tovább. Most már vannak ilyen érzéseim, ha még nem is annyira erősek, hogy valóban rávessem magam a sorozat következő kötetére. Azonban ez egy remek folytatásregény, ami úgy az igazi, ha az ember olvasta az első kötetet is!

A cselekmény minden szálon folytatódik tovább. Megint hosszúnak éreztem a felvezetést, de a cselekmények visszafogását a szerző arra használja fel, hogy mélyítse a főszereplője karakterét. Fitz sokat gyötrődik, és küzd magával. Magában most kell, hogy meghozza azokat a döntéseket, melyek meghatározzák, milyen férfi lesz belőle. A betegsége alatt szembenéz a félelmeivel és a kétségeivel, meghoz pár fontos döntést. Ez az alapja annak, aki lesz belőle. Így annak ellenére, hogy ezeket a felvezetéseket kevésbé élvezem, látom és értem, mi volt az értelmük.

Visszatérve Kosvárba látszólag csendesen haladnak az események, és a szerelmi szálakat kezdi el bontogatni a szerző. Fitz és Molly kapcsolatában kezdettől érzek egy elkerülhetetlen fájdalmat, így nekik nem is igazán tudtam drukkolni. Pedig Molly még Fitz karakterénél is többet fejlődött, egy komoly és eszed fiatal nő lett, aki meglepően jól boldogul a világban és küzd a maga életéért. Sokat ad a fiúnak, hogy ő van mellette.

Igazság és Kettricken párosa sokkal jobban belopta magát a szívembe, abban volt valami aranyos, ahogy a férfi nem merte elhinni, hogy a feleségének jelenthet többet, mint egy férfit, akihez érdekből kellett hozzámennie. A nő pedig nagyon küzd azért, hogy ne csak méltó királyné, de feleség is lehessen. Nekik talán azért is tudtam jobban drukkolni, mert előttünk látok jövőt. Molly és Fitz előtt nem.

Ám közben a háttérben Robb szövi a királyság sorsát, a mágikus szálakat és az összeesküvéseket. Ez talán csendesebb, elmélkedő rész, de a háttérben előkészít nagyon sok mindent, kalandos eseményeket. Ettől is jó középső rész: saját jogon is van értelme, haladnak az események, de közben feldob sok-sok labdát, amit a zárás majd lecsaphat.

Jó húzása van az eseményeknek, és még mindig izgalmas a világa. Minimálisan már tágítja a szerző, de ezen a vonalon is érezni, hogy legközelebb még többet tudhatunk meg.

Robb nagyon tud karaktereket írni. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy a mellékszereplők gyakran jobban meg is tudtak fogni, mint Fitz és a vele sokat szereplők. A Bolond kezd a nagy felfedezésem lenni, övék a vicces részek, és van az ő történetében is valami rejtély, nagy misztikum, ami mozgatja az agyam.

Az bánt egy kicsit, hogy ugyanazt a végzetet érzem lebegni a szereplők felett, mint Brent Weeks sorozataiban. Drukkolok nekik, de sok minden fog rossz véget érni, attól tartok.

Hobb: A király orgyilkosa – Mint fantasy: 70% részletgazdag világépítés, fejlődő hős, és egyelőre csendes ármányok.

Szubjektíven: 75% a lassú kezdés után rákaptam, a világa és a cselekménye is felpörög.