Kamaszos, nyári versenyes, gyászoló.

A feketék kiestek a versenyből, és ezzel a Máténak sikerült elérnie, hogy már szinte mindenki látja, milyenek is valóban a csapatában. Számító, másokat kihasználó, középszerű csapat. Hanna ezért is akar már nyerni – Máté nem érheti el, amit akar! Miközben a piros csapat mindent megtesz a lehető legjobb helyezésekért, így gyűjtenek kulcsokat és kincset keresnek, drónoznak, kirakóznak, próbálják bevonni a tanárukat, Hanna folyamatosan kapja az erőt otthonról és Kornéltól is, aki most telefonon drukkol a lányak és a piros csapatnak. Az iskolában is egyre nagyobb az őrület – a senki által nem ismert játék már rengeteg rajongót gyűjtött, és az igazgató netes sztár lett a diákok körében. Ahogy menetelnek a döntő felé, Hanna köt egy meglepő barátságot az arany csapat lánytagjaival, és maga előtt is észrevétlenül végighalad a gyász fázisan, hogy ne csak haza, de az életébe is visszatérjen a versenyt követően.

Mindig édes-bús érzés, amikor egy sorozat véget ér, amit szerettem. Egyrészt, ha jó a vége, az örömteli. Tudod, kivel mi lesz és elengedheted őket. Nem kell attól tartani, hogy félbemarad a sorozat érdeklődés hiányában. (Mondjuk, pont ennél a szerzőnél ez nem opció. Jó sokan szeretjük Laurát és a könyveit.) Ugyanakkor, mégiscsak befejezés. Ennyi volt.

Ám mielőtt belemerülnék a sajnálkozásba, nézzük is, milyen lett a sorozat zárlata! Szokás szerint, a rajongó én átveszi a kormányt, és simán örül, hogy elolvashatta ezt a könyvet.

A cselekmény azt variálja, amit ebben a sorozatban eddig is kaptunk: a verseny feladatainak megoldását a magánéleti betétekkel. Hanna továbbra is szenved az anyja hiányától, de már van fejlődés. Halad előre, és a regény végére már megtalálja az egyensúlyt a régi és az új énje között. Változott, nem lesz megint ugyanaz, de erősebb és emberibb igen. Nem véletlenül az a zárlata, hogy feltölt egy új videót az oldalára. Tovább tud lépni.

Ha már ezt vettem előre, a gyász az, amit olyan szinten feldolgoz a szerző ebben a kötetben, hogy nem vagyok benne biztos, hogy a célközönségnek ez szerencsés-e. Egyrészt, tudom úgy nézni, hogy nem menekül el a téma elől, és amit a regénybe is beleírt, hogy jobb megbeszélni, szembenézni vele és nem csak közhelyekkel elütni, meg is valósítja. Nekem sokat adott és tudtam belőle építkezni. De én nem vagyok 15-16 éves. Olyan mély fájdalmat tett bele a történetbe és a szövegbe Leiner, hogy helyenként komolyan megrázott engem is, a felnőtt olvasóját, nemhogy a fiatalabbakat.

Tetszett, ahogy megoldotta, hogy a szerelmi szál és Kornél akkor is maradt, ha a feketék már nem részesei a versenynek. Helyes, mosolygós ez a szál, és mondanom se kell, hogy Kornél tökéletesen illeszkedik a Leiner-regények álompasijainak sorába.

A mellékszereplők jól felépítettek és karakterek. Lóri, akit eddig nem annyira bírtam, most végre rá is rátaláltam. Tele van ez a könyv emberi, szerethető figurákkal, akik ontják magukból a poénokat. Hanna nagyanyja, Lóri, Kocsis igazgató. De Titanilla nagyjelentét is bírtam, amikor felhúzta magát, hogy ő aztán kicsinál mindenkit, aki a győzelem útjába akarna állni…

A versenyfeladatok megint nagyon ötletesek és jópofák. Ennyire kötélmászáson és ki nevet a végén játékon még nem izgultam, az biztos. Azért külön jár a pont, hogy rengeteg minden van ebben a könyvben arról, hogy lehet egészségesen a győzelemre hajtani. Milyen a jó versenyző, versenyszellem.

Az egész kötet tele van pozitív tartalmakkal, és most több üzenetet is kihallottam a sorok közül. A versenyzésen túl pl. a netes népszerűség hajszolásáig.

Plusz poén: lesz még IOV, csak legközelebb más versenyzők állnak a rajthoz. Alig várom!

Leiner: Emlékezz rám - Mint ifjúsági: 95% a gyász talán ifjúsági regényben túl sok, de különben a helyén minden.

Szubjektíven: 100% a szereplőket, a történetet is nagyon szeretem. Ezen tudok nevetni!