Nyomozós, irodalmi, bosszút álló, rajongói.

Nathan Fawles berobbant az irodalmi életbe – három regényt írt, kritikusok és az olvasók is rajongtak érte. Pályája csúcsán, 35 évesen azonban bejelentette, hogy többet nem ír, elvonul a világtól. Kiköltözött egy szigetre, és évek múlva is foglalkoztatja a rejtély régebbi és új rajongóit: miért tette? Rafa fiatal írópalánta, aki azért vállal állást a szigeten, hogy megfejthesse a titkot és saját pályakezdéséhez ötleteket kapjon példaképétől. A szigeten ekkor felbukkan egy csinos, fiatal újságírónő is, Mathilde, aki a kutyája megtalálójaként szintén kapcsolatba lép a férfival. Őt is a múlt érdekli, de annak egy másik szelete: egy gyilkosság évekkel korábban, amiért szerinte nem a megfelelő ember ül. Nathan Rafa segítségét kéri, hogy utánajárjon a lánynak, cserébe segítene neki a regényével. Miközben a szereplők egyre veszélyesebb játszmákba bonyolódnak, lassan kiderül, mi és miért történt évekkel korábban.

Eddig azt vettem észre, Musso szélsőséges érzelmeket képes kiváltani. Van, aki nagyon rajong érte, mások viszont totálisan ki vannak akadva tőle. Van ismerősöm ilyen is, olyan is. Magamon azt vettem észre, regénye válogatja, melyik benyomás erősebb – egyik regényét szeretem, a másikat rühellem.

Az írók titkos élete szerencsére a tetszetős történetei között van. Még akkor is, ha már aludtam rá párat, és azért annyira nem vagyok tőle elvarázsolva, mint közvetlenül az olvasás után. Pontosan rá tudok mutatni, mi tetszett benne és mi nem.

Bár a posztmodern vonásokat nem díjazom általában, ez egy erőteljesen önbeidéző kötet. Musso nem csak saját személyét helyezi bele a történetbe, de magát a regényt is, amit az egyik szereplő akar megírni. Ezen felül az egyik főszereplő sikeres író, és a legtöbb szereplőnek köze van az íráshoz, irodalomhoz. Tulajdonképpen az újságíró is ír. Rafa ebből akar megélni. Áthatja az egészet az irodalom szellemisége és Musso bőven tett bele véleményt és idézhető sorokat művészetről, irodalomról, alkotásról. Több szemszögből is – mást mond a kiábrándult író, mást a pályakezdő lelkes. Kicsit mi magunk is eldönthetjük, kivel értünk egyet és megtalálhatjuk a nekünk tetsző aforizmákat erre vonatkozóan.

Hangulata van annak, hogy a cselekmény egy szigeten játszódik. A szereplők körül ott a Földközi-tenger, ami hangulatában és vizuálisan is végigkíséri a történetet. Egyszerre válik valami csodaszép látványelemmé, amire a szereplők is kinézhetnek, elpihenhetnek, miközben börtönbe is zár. A szigetről nincs menekvés, nincs hova futni. Ott a tenger és bezár.

Az atmoszféra tehát megvan, amiben egyszerre kap helyet szépség és fenyegetettség. Ehhez hozzájön a szöveg varázsa, amiben bőven volt jó idéznivaló.

De, akkor nézzük, mi az, amit az első lelkesedés köde nélkül már sérelmezek. A megoldás, ahova minden kifut. Tudom, aki sokat olvas/filmet néz, belefut abba, hogy egyes megoldások egyeznek más történetek csavarjaival. Már Shakespeare is másoktól vette az ötletet, amit aztán kidolgozott és halhatatlanná tett. De most annyira eszembe jutott a Q ügyosztály első esete és a Szemekbe zárt titkok, hogy az már zavaró. Eleve, irritált, hogy a semmiből jött a múlt magyarázata, nyom nélkül, ráadásul ennyire ismerős is volt máshonnan.

A másik gondom, Rafa sorsa. Amikor olvastam, el sem akartam hinni. Ok, Nathan szimpatikus volt, a regénybe írt Mussóval értek abban egyet, hogy tudok örülni annak, ha jut neki egy happy end, de Rafa sorsa olyan… lelombozó és váratlan. Ha ez akart lenni a meglepetés, amire nem számítottam, nem örültem neki.

De erről ennyit, mert belelovalom magam, és mérges leszek, pedig inkább jó élményem volt.

Ami tehát nagyon olvastatta velem: az atmoszférája, a tenger kettőssége és a sok irodalomra utalás. Amit viszont nem szerettem: a krimi zárlata, a semmiből jött megoldás és magyarázat.

Musso: Az írók titkos élete - Mint krimi: 70% hangulatos és sok tekintetben modern regény, de a megoldása légből kapott.

Szubjektíven: 80% élveztem a nagyon irodalmi témát, és sok hangzatos idézete vitt magával.