Jövőbeli, egymásért küzdő, függőségbe lökő, harcos.

Egyszer volt, hol nem volt, a jövő világa, ahol az emberek a mesterséges szórakoztatás világába menekültek, miközben a világ rohadt köröttük. Ahol volt egy kislány, Debbie, egy szegénynegyedben. Akinek függő anyja elől egy környékbeli kissrác, Danny lett a menedéke. Együtt nőttek fel, küszködtek, és estek mély szerelembe. De a világ kegyetlen, és Danny nem bírta tovább. Eladta a lelkét, erőért. Megszületett a halálos, gyilkos és totálisan függő Led Dent. Debbie azonban képtelen volt lemondani a fiúról, aki egyszer volt. Védő támasza lett a férfinak, és kereste a megoldást, hogy visszakapja Danny-t. Most olyan megbízást kapnak, amely egyben esély is: Tokiót kellene lerombolniuk, az utolsó természetes menedéket a bolygón. De ez lehet az ő menedékük is – de vajon képesek lesznek megragadni, vagy a lány gyerekkori mondása átokként üldözi őket: esélyük sem volt soha?

Már aludtam rá egyet, de még keresek erre a történetre szavakat. Nem voltam felkészülve rá, hogy ez a történet ennyire torkon fog ragadni. Pedig így történt.

Már maga a világa is izgalmas. A jövő, ahol az emberiség már szemétteleppé változtatta a Földet. Savas eső hullik, minden rohad és az egyetlen menekülés a drogos technoálom. Vannak, akik azonban még mernek küzdeni. Ilyen Debbie is, a történet fő narrátora és a hőse. A jelenből indulunk, amikor egy gyilkos szörnyeteg védő angyalaként látjuk. De fokozatosan elmeséli a történetet, ki volt Led korábban és miért nem képes lemondani róla. Van valami megejtően szép ebben a szerelemben. De a világban nincs már szépség, csak erőszak. Már a kezdő jelenetekben megcsapott, micsoda erőszak van a lapokon.

Ezzel ellentétben áll Tokió idilli világa, ami a másik véglet. Semmi technika, csak a háborítatlan természet, amihez az ember alkalmazkodik. Vizuálisan is élesen más a kettő. Az egyik buja, zöld és tündéri. A másik színes, harsány, mesterséges és perverz. Egyértelmű, melyik a jó és a rossz, de az emberi természet nem ilyen egyszerű. Vágyjuk az egyiket, de képesek vagyunk megőrizni? Remender nem ad pozitív választ. Debbie mantrája kísér végig: esélyünk sem volt.

Világok csapnak össze, és akciófilmbe illő harci jelenetek vannak. Nem fogta magát vissza a rajzoló, tobzódunk a vérben és az erőszakban.

Mindezek mellett ez emberi dráma. A gyenge, de lélekben nemes fiúé, akit a környezet nem engedett életben maradni, szörnyeteggé kellett válnia. A szépség, aki vissza akarta változtatni a fiúvá, akibe beleszeretett. De ez nem Disney. Remender halálos érzékkel akkor viszi be mindig a nagy csapásokat, amikor már reménykedünk. Lehet happy end! Aztán jön a fordulat és vele a fájdalom.

Agyilag értem is, miért ilyen. Így hatásosabb, mélyebb és jobb is a történet. Ettől függetlenül nagyon tudtam sajnálni Danny-t, akinek nem juthatott az, amit érdemelt volna. És megint a mantra: Nem mi okoztuk a savas esőt. Esélyünk sem volt soha.

Debbie különben pokolian erős és szexi hősnő, az egyik legjobb karakter a történetben.

Ami viszont az ízlésvilágomba nem fért bele: az a fajta szexualitás, ami itt meg van rajzolva. Ok, Debbie és Danny/Led pár, azzal nincs különösebb bajom, hogy a kapcsolatuk szexuális részébe is kapunk betekintést. (Bár többet, mint amit egy képregénybe vártam volna.) De van egy olyan öreg és gonosz szereplő, aki abból űz sportot, hogy meztelenül mászkál, és mintha direkt úgy állna mindig, hogy az embert szemközt találja az aszott farka. Ha némileg értem is, hogy ezzel is az ő világképe fejeződik ki, ahogy mindenki felett áll és tapos, akkor is utáltam látni. Pedig különben grafikában is profi a kötet, amit az arcokkal ki tudott fejezni a rajzoló…

Meglepően nagy élmény volt ez a képregény, amit még emésztenem is kell kicsit.

Remender: Tokió szelleme - Mint képregény: 100% disztópia, akció, komoly dráma. Egyedi stílus, sok mocsok, tartalmas.

Szubjektíven: 80% ha tudom is, hogy ez a vég kellett, akkor is szomorkodom miatta. Mély.