Világot bejáró, beszélgetős, más korszakbeli.

A világ megváltozott. Szinte egyik napról a másikra, egyetlen felfedezéssel. Nem egyetlen világ létezik, számtalan Föld követi egymást, amelyek között lehetséges az átlépés is. Egy szerkezet kell hozzá, amit mindenki megépíthet maga, és némi ráérzés, vállalkozókedv. Az emberiség szét is költözött, mindenki megvalósíthatja magát a lehetőségek során. Vannak, akik könnyebben átlépnek és navigálnak a Földek között, mint mások. Ilyen ember Joshua is, akit egy robot keres fel egy különös ajánlattal. Egy léghajóval, gondosan előkészített felszereléssel el akar jutni a Hosszú Föld végére, a legutolsó részre, ahonnan már nem nyílik több világ. Ide kellene Joshua, mint kísérő. Akinek akkor is van esélye hazajuttatni magukat, ha a gépek meghibásodnak. A férfi beleegyezik, és útra kelnek.

Ami megfogott a fülszövegben, az a végtelen lehetőségek sora. Mihez kezdene az emberiség, ha tényleg szabad lenne a vásár, és mindenki elmehetne akár egy saját világba, és azzá válhatna, amivé csak akarna? Az, hogy azutazók világról haladnak világra, egy nagy kaland lehetőségét hozza magával. Fejben pörgettem is, mi mindennel találkozhatnak út közben.

A tényleges regény viszont gyorsan kiábrándított. Kaland? Itt azt ne várjon senki. Inkább kifejezetten unalmasnak találtam, ahogy a hajó szépen szeli át a világok szövetét. Alig látunk belőlük valamit, és az utazókat se nagyon érdekli, mi folyik alattuk. Az ő céljuk a határ elérése, és nem avatkoznak bele a dolgokba.

Azért nem vakok, és a szerzők is vannak annyira rutinosak, hogy némi ízelítőt adnak a világokból. Vannak más lények, különféle elveken működő civilizációk. Ok, kalandok nincsenek, de arról képet kapunk, hogyan néz ki ez az univerzum, és milyen helye van ebben az embereknek.

A világépítés már szinte lírai. A szerzőpárosnak sikerült elérnie, hogy a fizikai és tudományos magyarázaton túl, valóban elképzelhető, ahogy ezek a Földek egy láncolatként összeállnak, és a léghajó utasai haladnak egyik részről a másikra. Csak éppen… hiába van ennek meg a maga puszta szépsége, én egyben unalmasnak is találtam.

A történetben rengeteg a beszélgetés – ha már nem sok minden történik, valamivel meg kellett tölteni a regényt. Nem volt rossz olvasni, de nem éreztem úgy, hogy vezetni mindez valami felé. Haladnak, beszélgetnek, elmélkednek. Én meg csak várok, hogy valami, akármi történjen már!

A karakterek sem fogtak meg különösebben. Nem tudtam meg róluk eleget, és nem is volt olyan helyzet, amiből kiderülhetett volna, milyenek igazán. Joshua ráadásul kék személyiség. A kékek a szabálykövetők, a precízek, akik betartják a szabályokat, és attól érzik jól magukat, hogy mindent szépen kipipáltak a listájukon, és minden rendeltetés és előírásszerű. Nem tagadom, én is ilyen vagyok, így át tudtam érezni a karaktert, de nem egy regényhős alkatok a kékek. Talán nem véletlen, hogy pl. a Vörös lázadásban a kékek csoportja a tudományos személyzet, akik szépen kezelik a gépeket és vezetik az űrhajókat, de különben alig venni észre őket. Csinálják a dolguk, és beolvadnak.

Nem éreztem a regényben igazi konfliktust sem. Talán társadalmi szinten, hiszen egy ponton volt arról szó, hogy mit tesz az államokkal és a gazdasággal, hogy a polgárok bármikor dönthetnek úgy, hogy lelépnek egy másik dimenzióba és ott mással foglalkoznak.

A végére pedig egy másik nagy téma is bejön, de azon már érezni, hogy átvezet a következő részbe. Mihez kezd az emberiség ezzel a korlátlan lehetőséggel? Háborúba kezdenek. Mondjuk, elég lehangoló, amilyen az emberiség e regényben.

A világ megfogott annyira, hogy még visszatérjek, de annyira kellene cselekmény is bele!

Pratchett & Baxter: A Hosszú Föld - Mint sci-fi: 70% alapos világépítés, érdekes felvetés – ám tényleges eseménysora alig van.

Szubjektíven: 30% érzékeltem a szépséget benne, valamilyen lírát, de cselekmény is kellene.