Képességes, hatalmi harcos, mágikus, rejtett érzelmes.

A világ Szilánkokra tört, melyeken egy-egy Ős uralkodik. Hatalmas erejük van, képességeiket a leszármazottak is megkapják, és sok a kérdésük magukról. Ophélie Anima lakója, egy olvasó, tükörjáró képességekkel. Amit a lány megérint, annak kiolvassa a múltját és képes a tükröket ajtókként használni. Békésen vezeti múzeumát, amikor a szilánkja vezetői közlik, hogy a téli szilánk egy nemese megkérte a kezét, oda kell utaznia, és Thorn lesz a férje. Nénikéjével útra kel és egy halálos udvarban találja magát, ahol a vőlegénye családjára vadásznak, a férfi kifejezetten rideg vele, és a lány arra is rájön, Thorn csak a képességét akarja, amivel olvashatná az Őse könyvét. Eleinte rejtőznie kell, szolgálónak álcázzák, majd még veszedelmesebb lesz a lét, amikor bemutatják az udvarnál, és Faruk mesélőnek nevezi ki. Ophélie kénytelen gyorsan átlátni a játszmákat, és felmérni, milyen ember a vőlegénye: lehet, hogy még szerethetné is, és nem harcolnia kellene ellene?

Ahogy nekiálltam ezt a bejegyzést írni a Rejtélyes eltűnésekről, rádöbbentem, hogy nincs A tél jegyeseiről visszaolvasható poszt. Így összevontam a kettőt, hogy kicsit jobban át lehessen látni, miért is várom A Tükörjáró sorozat 3. kötetét – ami különben már megjelent magyarul, és rajta is van az olvasólistámon.

Dabos egy izgalmas mesevilágot teremt, ahol az emberiség csoportokra szakadt, és mindenkinek megvan a maga képessége. Pl. Ophélie kiolvassa a tárgyak múltját és a hozzá kapcsolódó érzelmeket. Thorn soha nem felejt el semmit, és a családja másik ágától mentális karmokat örökölt, amelyekkel kiváló gyilkosok. De vannak itt illúziómesterek, a tér megváltoztatói, és nagyon sokféle képesség.

A második részre azonban a mese helyét valami posztmodern, másként izgalmas kérdés veszi át. Az Ősök múltja válik kérdésessé, és amilyen kis részeleteket megtudunk róluk, azzal már egészen más szinten mozog a történet. Ez már nem mese, hanem alkotó és teremtmény kapcsolatának a rejtélye. Lenne is pár tippem – nekem eszembe jutott, hogy olyanok ezek az Ősök, mintha egy író életre kelt szereplői lennének. Talán az sem véletlen, hogy a neveik istenek nevei: Faruk eredetileg Odin volt, Ophélie őse pedig Artemisz.

Válaszok még nincsenek, de majd nyomozni fognak benne. Így megvan a cselekmény meséje, miközben modernebb témákat is feszeget az írónő.

Mindkét részben fontosak az intrikák, de az elsőben még játékosabb kereteket kap. Álruhák, érdekházasság, eltitkolt terhesség… ahogy megy előre a történet, ezek egyre halálosabbá válnak. Ölnek, mérgeznek, olyan ármányokat szőnek, melyeknek kivégzés lehet a vége. Faruk szilánkja a káprázatokra épül, és tele van az egész mérges ármányokkal.

Mindkettő fantasy, amiben krimi és romantika is keveredik. Thorn és Ophélie viszonya nagyon összetett, és itt is sok a látszat és a mögöttes valóság. Abszolút nem olyan, mint egy tipikus ifjúsági szerelmi betéttel. A második kötet végéig még arra is csak tippelni lehet, hogy ezek ketten szeretni kezdik egymást, vagy egyre jobban gyűlölni. (Azért a sorok között vannak jelek, mi az igazság.)

A krimi többszintű, és elsősorban a 2. kötetben van jelen. Nemesek tűnnek el az udvarból, látszólag az ő elrablójuk keresik. De ez egy nagyobb rejtélybe kapcsolódik, amit feljebb már említettem. Miért szakadt szilánkokra a világ és kik az Ősök igazán?

A szereplőkben szerettem, hogy nem tökéletes mesehősök. Egyikük sem álomszép, és vannak negatív tulajdonságaik is. Thorn rideg, Ophélie szétszórt, gyanakvó és makacs is. De karakteresek, szerethetőek és Dabos ilyen mellékszereplőket is írt melléjük.

Vagyis, sok oka van, hogy tovább akarjam (és fogom is) olvasni a Tükörjáró sorozatot.

Dabos: A tél jegyesei & Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban - Mint fantasy: 95% ötletes és tovább bővíthető a világa, a hősei eredetiek és szerethetőek.

Szubjektíven: 90% bírtam a szereplőit, a mesevilágot, és a rejtélyt, hogy mi is ez igazából.