Összeomlással szembenéző, hatalmi harcos, mentőterves.

Az Ár összeomlása elkerülhetetlen, és az egyetlen bolygó, amely képes az önfenntartásra, polgárháborúban senyved. Nadashe még időben odaküldte az öccsét, aki átvette az uralmat, ellenőrzi a bejövő hajókat. Küzdenek ugyan ellene a helyi lázadók, de mire siker várható, az emberiségnek késő. Nadashe más módon is az Emperátor személye ellen tör: száműzetésben is merényletet szervez, melybe a nemesség nagyját bevonja. Ő akar lenni az uralkodó, és ezért mindenre készen áll. Cardenia és Marce a kevesek helyett a sokakon akarnak segíteni, de egyre kevesebb a lehetőségük. Marce a tudományban keresi a megoldást, míg Cardenia a politikában egyensúlyoz. Tudják, hogy meg kell szerezniük a Mezsgyét. Tudják, hogy Nadashe él és ellenük dolgozik. Cardenia azonban, mint II. Grayland emperátor, eltökélte, hogy minden alattvalóját megpróbálja életben tartani az Ár összeomlása után is.

Nehéz nem elfogultan gondolnom erre a könyvre. Már az, hogy a polcon ott van mellette a Vének háborúja sorozat, a Vörösingesek… Scalzi olyan sci-fit ír, ami szórakoztató, amit szeretek és ezt a kedvelésem automatikusan átvittem erre a kötetre is.

Kicsit csalódott vagyok ugyan – mert ez egy másabb stílust képvisel. Kevésbé akciós, inkább a világépítésre és a politikai manőverekre koncentrált most az író. A 2. rész végén azt hittem, a 3. arról fog szólni, hogyan szerzik meg a Mezsgyét. Az Ár, amin a világok/bolygók között utaznak, hamarosan végleg megszűnik. Az emperátor birodalma pedig arra épült, hogy a különböző részeken élő emberek az Áron keresztül kapcsolatban vannak, kereskednek, kiegészítik egymást. Egyedül a Mezsgye él túl mások termékei nélkül. Eddig politizáltak, jöhet a háború.

De Scalzi megmarad a politika oldalán, nem indulnak meg a seregek és nem jönnek a Vének háborúját intéző csaták. Maradnak az ármányok, merényletek és politikai sakkhúzások, amelyek eddig is voltak. Csak éppen már nincsenek olyan nagy tervek, nagy meglepetések. Kicsit olyan érzés is volt, mintha ismételné magát a cselekmény, csak kicsit másképp olvasok ugyanarról. Valahol még élvezem, Scalzi története jó, csak már nem újdonság, nem olyan izgalmas, és ebben a formában kifáradt a cselekmény.

Pedig a világot továbbra is bírom. Érdekes kísérlet ez a szétosztott, és az egymásra támaszkodás miatt egyesült emberiség, egy uralkodó alatt. Tetszett az is, ahogy az emperátor tisztsége öröklődik, és amilyen technikai háttér van mögötte. Kicsit olyan volt, mint az Avatarban, ahogy az éppen élő avatar hozzáfér az elődök emlékeihez és tudásához.

Cardenia és Marce továbbra is a kedvenc figuráim. Egyik sem az a tipikus hős: Marce tudós, Cardenia pedig nem lett a hatalomra felkészítve, a bátyjának kellett volna örökölnie. Talán pont ezért más a nézőpontja, nagyon emberbarát a nézőpontja, és ő valóban az alattvalóiért dolgozik, nem a hatalomért, mint Nadashe. Ők ketten remekül ellenpontozzák is egymást: a maga módján mindkét nő erős és zseniális, de mások a céljaik és az értékrendjük, így elkerülhetetlenül ellenségek lesznek a végsőkig.

Marce és Cardenia párként is helyesek, bár Scalzi nem romantikus író, nem is akar az lenni. De ahogy a Vének háborújában is összehozott egy egymást kiegészítő, szimpatikus párost, itt is megismétli a mutatványt.

Olvasmányos, bírom a regény világát, és ahogy fentebb írtam, a szereplőket is. A tényleges cselekmény, amiben csalódtam. Kevés, nincs igazi és a vége. Keserédesebb, mint szerettem volna. Értem, így nemesebb és nagyobb az áldozat, bizonyos hősök így indulhatnak új és nagy kalandokra, de akkor is volt, akit nagyon tudtam sajnálni…

Összességében kicsit csalódott vagyok, többet vártam, de a szerzőből nem ábrándultam ki.

Scalzi: Az utolsó emperátor – Mint sci-fi: 60% tág a világa, érdekesek a karakterei, de nem adja meg a kalandokat.

Szubjektíven: 70% szeretem a világát, a szerző stílusát, a szereplőit. De a sztori gyengébb.