Szerelmes, párra lelő, elköszönő, házasságot mentő, nyaraló.

Öt ember utazik Rómába, és nem is sejtik, hogy mindannyian a szerelem kérdését lesznek kénytelenek átgondolni a városban. A 19 éves Alice küszködik, hogy megfeleljen a családja elvárásainak. Azt tanulja, azzal jár, amit a szülei is el tudnak fogadni. Az egyik tanára veszi rá, hogy magáért is csináljon valamit, újdonságot, ami felpezsdíti. Így Rómába utazik, ahol egy szimpatikus angol fiúval ismerkedik össze. Alec és Meg egykor nagyon szerették egymást, de most válságban a kapcsolatuk. Munkaügyben jönnek Rómába, egy projekthez keresnek csempét, de az érzelmeiket kell igazából tisztázniuk egymás iránt. Lizzie és Constance sógornők, akik a szeretett férfi hamvait szórnák szét. Közben azt is kinyomozzák, Henry csalta-e a feleségét. Három történet, egy város, és nem is sejtik, hogy milyen közel vannak egymáshoz, minden értelemben.

Bírom azokat a regényeket, amelyekben valami/valaki különleges narrátor szerepel. A Best of élményem Zusak Halála, aki egy könyvtolvaj történetét kommentálta végig a II. világháború alatt. De nem rossz választás Lamprell narrátora sem: a hely szelleme, a szerelem, amely Róma utcáin lakik. Azt nem tudom állítani, hogy nagyon eredeti figura lenne, jó szövegekkel, de az ötletet akkor is tudom értékelni.

Még az is ötletes, hogy a három történet a szerelem három fázisát mutatja meg – mondjuk, az már kevésbé találat, hogy mindenki az életkorának megfelelő szakaszt kapta. Az egyetemista fiatalok szerelembe esnek, a középkorú pár egy válságot küzd le, hogy felismerjék, a lángolás talán már nincs meg, de attól még mély kötelék van kettejük között, ami szintén szerelmen alapul. Az idős nő pedig a búcsú szakaszában van, amikor el kell engednie a szeretett férfit. Kezdet, érett és a vég. Szép az ív, a kivitelezéssel azonban voltak gondjaim.

Nem egyformán érdekes a három történetszál. Gondolom, az olvasó életkora is meghatározza, melyiket hogy fogadja, én legalábbis úgy távolodtam egyre inkább tőlük, minél távolabb volt a koruk az enyémtől. Lizzie és Constance története helyenként annyira untatott, hogy azon merengtem, csak át kellene rajta lapoznom. Mondjuk, a gyász sem az a téma, ami olyan nagyon lekötne…

Nem tudom pozitívumkánt értékelni, hogy minden szereplő mennyire kedves és szerethető. nekem ez nem hihető. Ilyen-olyan problémát ad nekik a szerző, de nem jellemhibákat. Barátságos, normális emberek – ok, nem kell minden regénybe gonosztevő, de így kevés volt nekem a konfliktus. Egy-egy fő téma mindenkinél, és ennyi. Alice-nek döntenie kell, meri-e a saját életét élni, vagy a szülei neki szánta utat követi. Alec és Meg, szeretik még egymást? Henry hű volt? Ahogy ezt írom, még rossz értelemben a déjá vu is elkapott. Mintha már írtam volna nagyon hasonlóról…

Kevés a humor, valamivel több a romantika, de ez nem egy klasszikus románc. Sokkal visszafogottabb, lényegesen kevesebb benne a szenvedély.

A városnézős könyveket szeretni szoktam: nekem egy város felfedezésében igenis benne van, hogy megnézzem, mitől híres az a város. Amikor Londonban jártam? Big Ben. Párizs? Eiffel-torony és Notre-Dame. Berlin? A dóm. Rómában a Vatikán és a Colosseum. Athén – az Akropolisz. Sorolhatnám. Nem kell képeslap szinten leképezni a várost, egy kávézó, egy esti séta is nagyon jó hangulatú lehet, és jellegzetes. Csak az számomra nem a full élmény. Itt képeslap irányba van kilengés, amikor minden látnivaló ki lesz pipálva, de az igazi hangulat még sem igazán volt benne. Kell ez is, az is.

Olyan kis semmilyen, limonádé jellegű kötet, ami csak egy kis laza kikapcsolódás, agyi tevékenységet nem igényel. A vége csavar meg felesleges is…

Lamprell: Találkozzunk Rómában! - Mint romantikus: 50% az Igazán szerelem nyomdokain járna, a szerelem fázisait mutatja be.

Szubjektíven: 40% Alice történetével elvoltam, a másik kettő nem tudott lekötni. Untam…