Diktatúrát kiépítős, állatos, népet nyúzó.

A Major egy átlagos farm Angliában. Az állatoknak már kezd elégnek lenni abból, ahogy az emberek bánnak velük. Végig dolgozzák az életüket, kevés ételen, majd megszakadnak, levágják és eladják őket. Eljön a nap, amikor kiűzik a gazdát, és Állatfarmot alapítanak. Ahol minden állat egyenlő, és a falra rögzített szabályokkal meghatározzák, hogy élnek együtt, egyenlően elosztva a javakat és a munkát. Hamarosan azonban a disznók feltörnek – mint szellemi munkavégzők, a fizikai munkában nem vesznek részt. Mindazok, melyek korábban tiltottak voltak, nekik megengedett válik, a szabályok mindig pont akkor változnak, amikor nekik arra van szükségük. Az állatok pedig áznak-fáznak, éheznek, keményen dolgoznak, és azzal biztatják maguk, ez még mindig jobb, mint az ember szolgálatában.

A kommunizmusról sokat lehet olvasni. A tavalyi évben pláne, hiszen Csernobil kapcsán is bőven lehetett elemezni, a politikai rendszer miatt milyen bűnöket követtek el a katasztrófa előtt és után is. Orwell a modern klasszikusok között kap helyet, nem csak az Állatfarm és a kommunizmus tündérmeséje miatt. A Big Brother is az ő fejéből pattant ki, ha nála nem is olyan formában, amit a tévé művelt vele valóságshow címén. (Az már maga egy szatíra.)

Az Állatfarm azonban az a regény tőle, amit érdemes elolvasni, és rengeteg mindent ad, miközben borzaszt és szórakoztat egyszerre. Egy politikai tündérmese.

Az első zseniális húzása, hogy nem emberekről, állatokról ír. Így eladható mesének, és pl. sokkal kisebbeknek is fogyasztható, mint lenne egy komolyabb politikai regény. Le is teszteltem: a történetből készült mesét egy kiskamasszal is meg lehetett nézni és utána értelmesen elbeszélgetni róla. Azt pedig nagyon tudom díjazni, hogy ebben a formában kortalanná válik a szatíra – mint egy mese, miközben sokkal több annál.

A felnőtt én pedig azt találja elképesztőnek, ahogy a történelem tankönyvekből ismert jellemzők érthetővé és átélhetővé válnak a mesés keretnek hála. Mindaz, amit be kellett tanulni a kommunizmusról, itt jelen van, és tételesen ki lehet őket mutatni. Az olyan dolgoktól, mint a szabályok utólagos félremagyarázása a történelem meghamisításán át a személyi kultuszig. Minél idősebben olvasom, annál tisztább a kép, milyen elemek kellenek egy ilyen elnyomó rendszer működtetéséhez. Azért diktatúra tankönyvnek nem mondanám, de… nem lenne elképzelhetetlen az sem. Még a katonaság fontos szerepe is itt van – gondoljatok csak a kutyakölykökre, akiket a disznók maguk neveltek egyfajta személyes testőrségnek a saját védelmükre…

Közben elég vegyes érzéseim is voltak, mert kívülállóként nagyon le lehetne sajnálni a farm állatait, akik előtt minden jel ott van, hogy sokkal inkább rabszolgák most, mint valaha, mégis belenyugodnak, és csak szenvednek. Egy lázadást már sikeresen lebonyolítottak, voltak köztük okosabb állatok is, mégsem tettek semmit. Tűrtek, szenvedtek, álltatták maguk. Ebből az irányból simán el lehet menni a mai politika felé is: hogy érik el, hogy a tulajdonképpen elnyomott és kihasznált rétegek nem lázonganak?

A karakterei típusokat személyesítenek meg. Napóleon, nem véletlenül kapta a disznó egy olyan történelmi figura nevét, akikre sokan az egyik nagy diktátorként tekintenek. Sztálin is ott van benne, éppen csak kimondva nincsen. De ott a Bandi, a ló, aki szó szerint beledöglik a munkába, a sérült állatot meg eladják a vágóhídra… a sztahanovista mintapéldánya.

Maga a szöveg nagyon tömény és lényegre törő. Nincsenek felesleges epizódok és mellékbeszélés. Mozgalmas, megvan mindennek a szerepe. Ez is tetszik benne. Nincs túlírva.

De nagyon kíváncsi lennék, el lehet-e olvasni ezt a szatírát Észak-Koreában, vagy be van tiltva. Az Államokban kötelező – de nálunk is simán lehetne az!

Orwell: Állatfarm - Mint szatíra: 100% állatmesének eladott politikai körkép. Éles, lényegre törő, regényes.

Szubjektíven: 100% szórakoztat és borzaszt egyszerre. A tankönyvek életre keltése, remek.