Fülszöveg: 

A gyermek Heathcliffet a skót felföld lápos vidékén találják. Mr. Earnshaw szíve megegesik az elhagyott fiún, és hazaviszi házába, ahol lányával, Cathyvel és fiával, Hindleyvel él együtt. Heathcliff az évek múltával beleszeret Cathybe. Ám a féltékeny Hindley mindenáron tönkre akarja tenni, ezért azon a napon, amikor Mr. Earnshaw meghal, az istállóba száműzi Heathcliffet. Nem sokkal később Cathy is elhagyja a házat, feleségül megy a szomszéd birtokos fiához, Edgar Lintonhoz. Heathcliff pedig szépen, lassan kiterveli rettenetes bosszúját…

Szerintem: 

Filmen már láttam, de eddig

nem volt kedvem elolvasni. Attól tartok, világirodalmi jelentőség ide-vagy oda, nekem nem is tetszett az Üvöltő szelek története.

A helyzet az, hogy elég vigasztalan ez a történet. Mindenki szenved, bosszút áll, vagy nyomorultul érzi magát. Még a cím, az Üvöltő szelek is ezt a hangulatot hordozza. De történetben mégsem annyira erős – Heathcliff menet közben belefárad a bosszúba. Cathy nem kell sokáig együttéljen a döntéseivel, mert belehal a szülésbe. Igazán meg nem is zajlanak az események, csenden élnek egymás mellett a szereplők, aztán szavakkal és egy-egy döntéssel bántják egymást.
Ehhez képest a Büszkeség és balítélet mozgalmas, pedig Austen sem éppen eseménydús cselekményeket alkotott.

Bajban vagyok azzal is, hogy nincs egyetlen szimpatikus szereplő sem benne. Heathcliff azért sajnálható lenne, ahogy gyerekként bántak vele. De nem hőssé, antihőssé válik, akinek egyetlen cél marad, mire gazdagon hazatér: tönkretenni azokat, akik korábban bántották vagy elárulták. Kemény, kegyetlen, zord ember, akinek egy kedves szava sincs senkihez. Én azt sem hiszem, ha Cathy megvárta volna, akkor boldog szerelmesek lettek volna, egyáltalán nem olyan a természete.
Cathy – aki meg egy elkényeztetett kisasszony. Legjobban az példázza, hogy miért és hogyan házasodik. A környék úrnője akart lenni, társadalmi és anyagi indokból dönt, így Lintont választja. Nem az a szenvedély köti hozzá, de boldog volt mellette és ha Heathcliff nem jön vissza, ők rendben lettek volna.
A két Linton pedig gyenge. Nagyon tudnak szeretni, és bele is halnak. A gyenge alkat családi vonás lehet, mert Heathcliff és a Linton-lány fia is tragikusan fiatalon hal meg.

Szerelmi történetként tartjuk nyilván, de egy-egy monológot vagy beszélgetést leszámítva nem éreztem annak. A szereplők többször úgy beszélnek, hogy az nagybetűs romantika, nem is próza, szinte költészetbe illik, amilyen képeket megfogalmaznak. De ahogy egymással bánnak, amilyenek az érzelmeik, az messze van a szeretettől. Túl sokat bántják egymást, hogy tényleg szerelmes lehessen.

Az meg csak pluszban rájön, hogy nagyon nem tetszett, ahogy a fiatal generációban elsőfokú unokatestvéreket adnak össze vagy esnek szerelembe. Catherine, Cathy és Linton lánya először az apja húgának a fiához, másodszor az anyja bátyjának a fiához megy hozzá. Enélkül is elég terhelt volt ez a nyomorult család… Tudom, más kor, de akkor sem hiszem, hogy ilyen közeli rokonokat házasítottak össze túl sűrűn. Vagyoni okból, esetleg, de itt ez nem annyira volt tétel.

Amiben viszont egyértelműen nagy a regény, az a hangulata. Az ember szinte valóban átéli azt a vigasztalan vidéket. Van benne valami baljós és fájdalmas. Illik bele a kísértet, illik bele a fájdalom. Nincs is benne felhőtlen boldogság – előbb mindenki szenved. Plusz, Bronte rendeli is melléjük rendszeresen a baljós képeket. A fiatalok menyegzőre készülnek, és rögtön látjuk mellettük a szellemek alakját is.

Plusz, irodalmi szépsége van a szövegnek. Ahogy már írtam, lírai. Aki szép képekre, verse prózára vágyik, megtalálta.
Talán ezért is Nelly, egy külsős a narrátor: ha valamelyik főszereplő mesélné el, szélsőséges lenne az egész érzelmileg. Így van egy tárgyilagos, semlegesebb elbeszélő, aki összefogja a történetet.

A romantika (korstílus) köréből továbbra is a franciák és Victor Hugo marad a kedvencem. Azért nem bánom, hogy elolvastam az Üvöltő szeleket, de nem az én regényem.