Megalkuvó, női sorsos, igazsággal szembenéző.

A Fehér Páva egy kedvelt bár, amely nincs felkapva, de a törzsvendégek szívesen és gyakran járnak vissza. Egy lengyel asszony vezeti, Jahodovszka. Tisztelik, amiért egyedül is tisztesen neveli a lányát. Elnézik neki, amikor újra férjhez megy, és elhinnék, hogy ezzel is csak apát akar adni a gyereklánynak. Nem szólnak, amikor a korhely férjnek mennie kell. Sipsirica, a kamaszlány a kedvencük, aki tisztaságával, kedvességével emeli a Páva fényét. Azért azt már megjegyzik, amikor a lánynak nyoma veszik. Hova került, mi történt vele? Jahodovszka kész a válasszal. Iskola, otthon, jobb körülmények – mindent a gyermekért! Ám amikor Druzsba tanár úr egy vidéki útra kell, hogy menjen, szembesül a valósággal is. Igazságot akar, amiért mindenkinek fizetnie kell majd.

A mai nap tapasztalata a Mikszáth-életművel kapcsolatban számomra az, hogy a szerző nem csak egy kedélyes mesélő volt, aki izgalmas történetekkel szórakoztatta az olvasókat. Saját korában nyitott szemmel járó egyén volt, aki észlelte, merre halad a civilizáció, és meg is fogalmazta a véleményét erről történetekbe rejtve.

A sipsirica látszólag csak egy kedélyes kisregény, melyben egy fogadó hétköznapjaiba nyerhetünk betekintést. A felszín alatt azonban ez sokkal többről akar szólni, mint a két nő sorsa, akik vezetik ezt a helyet. Rajtuk keresztül mutatja be Mikszáth azt az erkölcsi romlást, ami szép lassan mindenkit és mindent lehúz.

A történet hibája is talán, hogy a mai, cinikusabb és több rosszat tapasztalt olvasónak nem meglepetés a regény fordulata. Nálam inkább olyan érzést váltott ki, hogy lesajnáltam Druzsba tanár urat. Hogy nem jött rá előbb, mi történt a színfalak mögött igazán? Még csak okos sem volt a hazugság, amit az embereknek mondtak. Olvasóként pontosan tudtam, mi történt, és az már fájóan naiv, hogy Druzsba mennyire meglepődik, amikor minden felszínre kerül. Maximum az lehet a meglepetés, hogy mi történik vele, amikor az igazságot igyekszik nyilvánosságra hozni.

Az egész történet mögött ott van, hogy a látszat fontos. Az emberek belemennek, hogy becsapják őket, ha ezzel jobban érzik magukat. Átlátszó, hogy nem azért megy férjhez az asszony, hogy a lányának nevelőapát szerezzen. Ha az lett volna a cél, akkor nem olyan szempontok dominálnak, mint hogy fiatal és jóképű férjet szerezzen magának. Arra is mit lehet mondani, amikor a gazdag és öreg vendég hirtelen nem jár ide többet, az asszony sok pénzhez jut, és gyönyörű lánya is eltűnt? Nagyon könnyű kirakni az igazat, de a vendégek szívesebben hiszik azt, hogy sipsirica iskolába jár, és hölgynek nevelik.

A végén is azt látjuk, a látszat a lényeg. Nem az számít, mi történt, és kinek milyen bűnei vannak, hanem hogy a közvélemény előtt ne essen csorba a nemesek és hatalmasok hírnevén. Ezért el kell taposni, aki mást próbál tenni. Az igazság ebben a világban nem fontos.

Ma is van ennek mondanivalója, bár a mi korunk sok mindent nyitottabban kezel. Ma talán egy szeretőbe nem bukna bele egy politikus, de tény, hogy a látszatok és igazságok játéka ma is dominál. Azt a kérdést fel merjem tenni, hogy mi mennyire szeretünk hinni a hangzatos és megnyugtató hazugságoknak a nyers igazság ellenében? Mikszáth írta, a magyar szereti keresni az igazságot, de megtalálni nem szereti, mert rút a pofája. Egyet tudok érteni.

A kisregény olvasása közben szenvedtem kissé azzal, hogy nem volt olyan szereplő, akinek drukkoltam volna. A két nőben van kétszínűség és olyan önkiárusítás, amit nem díjaztam. A tanár túl naiv. A gazdag meg korrupt. Az üzenet átjött, de nem volt így jó érzés olvasni.

A stílusa nem pont az a Mikszáth anekdota, amit egy hosszabb műben olvashatunk tőle, de már több van abból is, mint a novellákban. Egyszer érdemes volt elolvasni.

Mikszáth: A sipsirica - Mint klasszikus: 75% társadalomkritika, de mellette szórakoztat is, a szerző saját stílusában.

Szubjektíven: 70% még akkor is, ha tudtam, mire megy ki a játék, ült a poénja. Duplán is.