Világmentős, világok közt utazós, küldetéses.

Évek teltek el, és az emberek békében élnek. Joshua éppen egy kirándulást szervez már felnőtt fiával, akitől elszakították az évek. Lobszang is új terveket, sokkal személyesebbeket és egyszerűbbeket kezd megvalósítani: örökbe fogad egy fiút, és az emberiség sorsának alakítása után apaként próbálná ki magát. Valami azonban lassan mozgásba lendül. Az egyik Földön feléled egy életforma, mellyel eddig nem kellett szembenézniük. Olyanok, mint a bogarak, és módszeresen hódítani kezdenek. Ahova beférkőznek, az embereknek esélye sincs. Meg kell állítani őket, egy bolygót feláldozva, de megmentve a Hosszú Földet. Ehhez azonban a különböző embereknek és lényeknek össze kell dolgozni, és többeknek komoly áldozatot meghozni.

Bogarak, emberiség megmentése. E hívószavak kinek milyen emlékeket hoznak be? Nekem eszembe jut a Csillagközi invázió, bár az a film nem tartozott a kedvenceim közé. De izgalmas akció volt. A Vének háborúja, amit viszont faltam, amíg Scalzi hozta ki az újabb és újabb részeket. Bogarak és a világ megmentése ebben a regényben is van, de most oldalak gyors fogyasztása helyett lassú szenvedésről tudok beszámolni.

Stephen King a mestere annak, hogy altasson, és a látszólagos nyugalom alatt megteremtse a feszültséget, melyre majd jönnek a horror rétegei. Ha kedves akarok lenni, mondhatnám, hogy itt is valami erre hasonlító elképzelésnek a megvalósulása zajlik. A szereplők élik a hétköznapi életüket, a címbeli utópiát, de a felszín mögött valami zajlik. Csak nem veszik észre, nagyon sokáig. Elrejtve van egy-egy jelenet, amikor ott vannak a bogarak. Hogyan fedezik fel őket első alkalommal, és temetik vissza őket. Hogyan szabadulnak majd mégis el, évekkel később. Annyira működik az altatás, hogy egy darabig le sem akart esni, hogy majd ezek a lények lesznek a regénybeli nagy ellenfelek.

Nincs akció, tulajdonképpen a nagy leszámolás is annyira szimpla, hogy azt is képes lennék unalmasnak minősíteni. Ok, a regény első felénél izgalmasabb, de mivel az annyira semmilyen, ezzel nem mondtam sokat. Gyorsan lezajlik, egyszerű, és legfeljebb az érzelmi oldala van jobban megírva. Hogy az egyes egyének, akiknek fel kell áldozni magukat, hogyan viszonyulnak ahhoz, amit és amiért teszik. De még csak igazán tragikus sem lesz, mert pl. a gyerek, aki a már fejlettebb/intelligensebb emberekhez tartozik, ezt is intellektuálisan méri fel és éli meg, nincsenek nagy érzelmi kitörések.

De ez igaz az egész regényre. Steril. Vannak visszatérő szereplők, és a szerzők jók is abban, hogy az egyes részekkel behozott világ bővítést mozgásban, egyben tartsák, de az emberek érzései, valami emóció, nagyon hiányzik belőle. Hogy lehet, hogy fontos szereplők vesznek oda, de nem érzek semmit? Úgy, hogy nincsenek a szövegben és a történetben érzelmi tetőpontok. Feladatok és kötelességek vannak, amit a szereplők kipipálnak.

Eddig legalább volt olyan szereplő, akiben éreztem a lehetőséget, hogy kalandosabb regényben lehetne a hős, akit kedvelek. Most simán azt érzem, hogy senki nem fejlődik és nem haladunk semerre. Joshua, aki a kiemelt karakter, nem változik semmit. Talán fáradtabb és idősebb, de még mindig az a férfi, aki felszállt a léghajóra, amellyel feltérképezték a Hosszú Földet. Mondanom se kell, a családjával megint ugyanolyan cudarul bánnak a szerzők. Nekem annyira fura, hogy egy ennyire empatikus, és mindenkinek jót akaró karakter engedi, hogy mindig a családja kerüljön háttérbe, és hagyta ennyire elveszni a fiát is.

A stílus, a világépítés és az egésznek a hangulata a megszokott. Csak már annyira egysíkúnak érzem, hogy nem a világépítés jóságait látom, hanem az unalmat. Minden ugyanaz.

Még egy rész van vissza, de már nagyon szenvedek ezzel. Nincs cselekmény, vagy csak alig!

Pratchett & Baxter: A Hosszú Utópia - Mint sci-fi: 40% életképeket fest, míg egy konfliktus meg nem bontja a rendet. Lassú, alapos.

Szubjektíven: 20% nagyon kezdem unni. Most a regény első felében konkrétan semmi nincs.