Túlélős, válaszokat kereső, jövőbeli, kamaszos.

Jegor egy olyan világban nő fel, amelyben egy háború majdnem mindent megsemmisített már. Egy elővárosban vegetálnak, őrzik a hidat és várják a parancsokat, az ellátmányt Moszkvából. Ahol igazából nem tudják, mi van. Jegor még túl fiatal ahhoz, hogy a rendszerük hiányosságait kutassa, viszont állandóan Misell körül járnak a gondolatai. A nála 7-8 évvel idősebb lány elvágyódik innen, és hiányolja a régi életet, aminek egy ereklyéjét, a lemerült mobilját féltve őrizgeti. Amikor katonák érkeznek, akik a hídon túli vidéket indulnak majd felderíteni, felborulnak az unalmas mindennapok. Jegor egy akcióra szánja el magát, hogy ajándékot vihessen a szeretett lánynak, akire egy katona is felfigyelt. Egy katona, akiben Misell a lehetőséget látja, hogy kijusson innen.

Már a cím el tud gondolkoztatni. Az első, ami eszembe jut, a zsánerből is fakad. Kicsit disztópia, nagyon posztapokaliptikus sci-fi. Poszt – a civilizációnk utáni. Valami, amiben elpusztult a világunk, de vannak túlélők. Akik valahogy elvegetálnak.

Ugyanakkor a helyőrség is beugrik róla. Ahogy határterületen őrködnek a városiak, ellátják a posztjukat. Annak minden nyűgével – mivel annyira kívül esnek az úgymond civilizációtól, nincs elég hír, parancs, semmi. Szinte, mintha magukra lennének hagyva. A részei, de mégis kívülállók.

Így egyszerre figyeltem a regényben a modern kor bukása utáni világot, és ezt a pszichés helyzetet, amit a határon élés okoz. A szereplőkben az utóbbit vettem észre hatványozottan. Annyira tartozni akarnak valakihez vagy valamihez. Jegor ilyen, aki a helyzete magányát a szerelemben oldaná fel, csak éppen Misell észre sem veszi. (A mostohaapjának ez jött össze a fiú anyjával.) Misell viszont menekülne, nem akar itt semmiben és senkiben megkapaszkodni, ő abban hisz, hogy Moszkvában jobb, és neki ott a helye. Van is egy olyan érzetem, hogy a katona nem személyében tetszik neki, hanem a lehetőségben, hogy elvihetné innen.

Izgalmasak az emberek közti kapcsolatok, ahogy az erkölcs ide-oda billen. Misell a katonával töltött éjjel után vagyont érő konzerveket kap a férfitól – érzi, hogy nem szabadna elfogadnia. Hiszen ezzel az éjszakájuk nem szerelem, csak tranzakció. Ki senki nem mondja, de nagyon érzékletesen ott van a sorok között a lány lelki dilemmája.

Ugyanígy jól megfogja Glukhovsky, hogy ez a világ mit hoz ki az emberekből. Felnőttek vagy kamaszok, mindenkinek megvan a gyenge pontja.

Közben a regény feltérképezi, milyen egy ilyen tönkretett világ. Mennyire pusztítót, hogy senki nem tud semmit, vagy csak sejthet dolgokat. Nincsenek hírek, legfeljebb sejtések. A múlt is beleveszik a ködbe, és már rekonstruálhatatlan, ki kinek és hogyan, mikor ártott és miért. Csak a nagyobb érzelem marad vissza, a hibáztatás és a gyűlölet.

A regény nagyjában a személyes érzelmek, döntések dominálnak. A bizonytalanság. Nem esett jól már akkor sem olvasni, lehangoló és boldogtalan az egész. Plusz, a vége is ott van. Ami annyira sötét és reménytelen, hogy az közel van a sokkolóhoz.

Van benne egy nagyon erős gondolat is, ami szöget ütött a fejembe. Jegor egy ponton kifakad, hogy a világot a régebbi generációk tették tönkre. Mégis, nekik kell most feltakarítani a szemetük, vagy az ő gyerekeik fulladnak bele. Ez annyira mai üzenet, hogy üvölt a szövegből.

Az is elgondolkoztató benne, hogy mi okozza a regény jelenében az újabb katasztrófát. Ahogy a gyűlölet politikából megmaradt a másik elpusztításának vágya, ahogy egy politikai üzenet komolyan félremegy és pusztít. A jelennek szól ez is – de vajon elegen meghallják?

Az üzenete fontos, kell is, de mint regény, nagyon nem éreztem a magaménak. Kevés cselekmény, rengeteg depresszív elem, és nem lett hősöm sem.

Glukhovsky: Poszt - Mint sci-fi: 45% a világkép profi, de a cselekmény vontatott és a vége eléggé túlírt, brutális.

Szubjektíven: 20% nem találtam szimpatikus szereplőt. Néhol untam is, a végét rühelltem.