Nyomozós, szerelmi háromszöges, nyaralós.

Poirot egy kis kikapcsolódásra vágyik, így egy egyiptomi utazáson vesz részt. Sikerül egy érdekes társasággal összeakadnia. Ezen az úton van nászúton a milliomos örökösnő, Linnet jóképű, de vagyontalan férjével, Simonnal. A férfi nem olyan régen még Linnet jó barátnőjének a párja volt, aki szintén eljött erre az útra, ami az ő álomnászútja volt, és fenyegetőzik. Poirot érzi a közelgő tragédiát, de nem tud hatni Jacqueline-re. Egy reggel Linnet már csak holt, golyóval a fejében. Miközben Poirot megfejti, ki a gyilkos és miért, az utasok más-más titkait is felderíti és párokat is összehoz. Miért olyan mogorva Rosalie? Milyen baljós ügybe keveredett Tim? Kit választ a szerény, józan Cornelia férjének? Poirot minden szálat elvarr, legyen az bűnügyi vagy más természetű.

Örülök neki, hogy Sherlock Holmes után Poirot is felkerült a moziban is megjelenő detektívek közé. Kenneth Branagh korrekt feldolgozások készít, és mer kicsit hozzá is nyúlni a klasszikusokhoz. Az Orient Expressz után így befut ez a történet is – azért nem bírom ki, hogy a sorrendre ne tegyek megjegyzést. Ennek a végén említi Poirot, hogy az Orienttel fog hazafelé utazni…

De, amit ki akartam mindezekből hozni, hogy talán hamarosan itt a premier, előtte még el lehet olvasni az eredetit. Milyen is a Halál a Níluson?

Benne van az, ami Agatha Christie esszenciája. A legfontosabb, hogy ügyesen félrevezet, ki a gyilkos. Az a trükk, hogy a nyilvánvaló az igazság, de olyan terelések vannak, hogy pont rájuk nem lehet gyanakodni. Természetesen Poirot majd mindent megfejt, de addig lefolyik még némi víz a Níluson.

Az angolszász krimik hagyományait követve Poirot ebben a történetben is beszélgetésekből hámozza ki az igazságot. Fogja a tényeket, és azokkal kiszűri a hazugságokat. Az egyik részlet pedig vezet a másikhoz, miközben nem felejti el azt sem, hogy a miért is fontos kérdés. Nem is nyugszik, amíg erre nem tud választ adni.

Tipikus abban, hogy az előkelőbb angolok közé vezet el a történet. A meggyilkolt hősnő milliomos, szép is, az elit tagja. A hajó utasai között is olyanok szerepelnek, mint egy hírneves írónő a lányával vagy egy álruhás arisztokrata. Sajátos ízt ad a sztorinak, hogy ennyire angol és előkelő annak ellenére, hogy Poirot pl. belga és vannak amerikai karakterek is. Az összkép akkor is nagyon angol!

Amit pedig nagyon szerettem benne, hogy melléktörténetekkel és titkokkal dobja fel a fő ügyet a szerző. Most nagyon hosszú a felvezetés, kb. a könyv feléig el kell jutni, hogy egyáltalán megtörténjen a gyilkosság. Ez nem is tetszett igazán, de értem azt is, mi volt az értelme. Sok utas van, Christie mindenkit bemutat, hiszen mindenkinek van egy olyan titka, amit majd Poirot a kellő lélektani pillanatban leleplezhet és szórakoztatja vele az olvasóit. Ezeket pedig szerettem, most jobban is, mint Linnet meggyilkolásának esetét. A kedvenceim meg is nevezem: van itt egy hobbi ékszertolvajunk, meg egy lány, aki nagyon igyekszik az anyja szenvedélybetegségét titkolni. Ők, és ahogy Poirot összehozza őket, a kedvenc szálam a sztoriban. (Nevet direkt nem írok, ennyi meglepetést hagyok.)

De visszatérve arra, miért nem fogott meg annyira a fő ügy, maga a gyilkosság a Níluson. Linnet karaktere miatt, azt hiszem. Nem sajnáltam a nőt. Nem azért, mert látszólag mindene megvolt a küllemtől, ízlésen át a vagyonig. Az zavart, hogy gátlástalanul megszerzett bármit, amit csak megkívánt, de közben játszotta az ártatlan naivát. Nem volt az!

Összegezve, a krimi pont olyan, ahogy Agatha Christie írni szokta, és ez nem a legismertebb történetei közé tartozik. Szerettem a mellékszálait, de a gyilkost sajnáltam.

Christie: Halál a Níluson - Mint krimi: 75% korrekten felépített angol úri krimi, kis romantikával és sok mellékszállal.

Szubjektíven: 70% a mellékszálakat jobban élveztem a fő történetnél, és lassan is indult.