Fülszöveg: 

A csendes, vidéki kisvárosba érkező testvérpár egyetért abban, hogy egy olyan helyen, mint Lymstock, semmi rossz nem történhet. Egyikük sem sejti, hogy hamarosan különös, gonosz levelet kapnak… „Emlékszem, hogy a reggelinél érkezett. Megfordítottam. Ez olyan felesleges mozdulat volt, amelyet akkor tesz az ember, amikor az idő lassan telik, s minden eseményt a legteljesebb mértékig ki kell használnia. Láttam, hogy helyi levél, gépelt címzéssel… Belül újságokból kivágott, nyomtatott betűk és szavak voltak egy papírlapra ragasztva. Egy-két percig csak bámultam a szavakat anélkül, hogy felfogtam volna értelmüket. Majd a lélegzetem is elállt!…” A névtelen levelek először csak rémületet okoznak. De aztán csendesen lesújt a HALÁL. A kérdés csak az: KI LESZ A KÖVETKEZŐ ÁLDOZAT?

Szerintem: 

Elsőnek megjegyezném, hogy nem éppen az a

Miss Marple sztori, amit vártam. Más az elbeszélő, egy sérült fiatalember, Jerry. De ez még nem lett fura, ha kedvenc vénkisasszonyunk az ismerőse, rokona, akármi. De nem ismerik egymást, Miss Marple később bukkan fel a cselekményben, és Jerry mondhatni keresztül is néz rajta.

Humorosnak kellene felfogni, hogy mennyire meglepődik az elbeszélő, amikor kiderül, hogy Miss Marple a mesteri elme, aki leleplezi a gyilkost és elrendezi a dolgokat? Pláne, hogy SPOILER Valahogy nem jött át. Inkább Conan Doyle módszerének elferdítésének érzem – ahogy Watson lejegyezte Holmes nyomozását, úgy tesz Jerry is, csak éppen, mivel nem Jane munkatársa, neki csak a végén jut egy nagy magyarázat, és így úgy közvetíti az eseményeket, hogy nem ő Jane Marple összekötője az olvasóval.

Cserébe Agatha Christie a társaságról, a kisvárosi hangulatról közöl humorosan is felfogható darabkákat. Azt kifejezetten mosolygósnak találtam, amikor Jerry húga a nászajándékba adott kutya mellé dupla nyakörvet és pórázt küld, ráutalva arra, hogy a bátyja menyasszonya egészen olyan a bátyja mellett, mint egy lelkes kutyus. De a kisvárosi pletykafészek, öregedő végzet asszonya és a többi szereplő megjelenítésében, véleményeikben ott van az él, amin mosolyogni is lehet.

Megvan a szerelmi szál, és sokkal több vonalon, mint amit az írónő krimijeiben megszokhattam. A gyilkosság indítékai között is ott van, de Jerry és Megan kapcsolatában ott van a tipikus Hamupipőke-jelenet. Vagyis, a férfi elviszi a csúnyácska lányt szabóhoz és fodrászhoz, majd az álla is leesik, milyen szépséget kap vissza. De ott van a szép húga is, Joanna. Aki játszik a férfiakkal, de most párjára akad. A kisvárosi doktor átnéz rajta, nem fogékony a bájaira, így Joanna csak azért is magába akarja bolondítani, aminek aztán az lesz a vége, hogy ő maga esik szerelembe. Könnyedebb tőle, olvastatja, és a krimit is lazítja. Szinte azt lehetne mondani, hogy mellesleg gyilkosság is történik a cselekményben – az első ráadásul úgy, hogy simán öngyilkosságnak hiszik, és élik tovább a mindennapi vidéki életüket.

Most is lehet találgatni, a gyilkos személyét és az indítékot is – és persze megint úgy van megírva, hogy ne lehessen rájönni, de a végére Miss Marple magyarázatával egyértelműnek tűnjön. Jelen van a rendőrség, a szereplők agya is jár, de ebben a sztoriban most sok minden más is volt, nem úgy a gyilkosság felfedése volt a középpontba, mint egy Poirot-történetben szokott.

De, amit Agatha Christie krimijeiben nagyon tudok szeretni, hogy ábrázolja saját kora és saját társadalmi osztálya szokásait, életét, most is hibátlanul megkaptam. A jellegzetes események, személyiségek és az egésznek a hangulata, innen időutazásnak tűnik egy ma már csak múlt idejű Angliába a felső középosztályhoz.

A stílusa is a szokott: szinte férfiasan tárgyilagos, de azért nem teljesen, az elbeszélő minimálisan érzelmekkel is tud foglalkozni. Nincs túlírva, lényekre törő és érdemes odafigyelni, amikor megcsillan egy kis szarkasztikus humor is benne. Kifejezetten jól esett olvasni, ez most jól esett nekem.

Ha több Miss Marple történetet és jelenlétet elviseltem volna még, akkor is a jobb AC krimik közé sorolom, megfogott a hangulata.