Világot mentő, baráti társaságos, természetfeletti lényes, tiltott szerelmes.

A kard megsemmisült, a vészhelyzet elhárítva, de mindennek komoly ára volt. Julian elvesztette a húgát, és majdnem belepusztul a traumába. Magnus segítségét kéri, hogy legalább másik tragédiát ne idézzen elő azzal, hogy Emmába szerelmes. Magnus képes eltompítani az érzéseit, de ezzel Julian is változik – ridegebb, embertelenebb lesz. Emma nem örül a helyzetnek, de nincs ideje tenni ellene. Az árnyvadászok között felemelkedik egy veszélyes csoport, és őket utasítják, hogy menjenek Tündérföldre. Ott szembesülnek azzal, milyen halálos fegyverre tett szert a tündérek királya, milyen csapdába esett Jace és Clary. Miközben otthon a kistestvérek a húguk feltámasztásán ügyködnek, Emma és Julian egy másik világba is ellátogatnak, hogy visszaszerezzék a Gonosz Fortélyokat és megakadályozzanak egy újabb háborút.

Az első döbbenet, hogy ez a könyv egy többszáz oldalas monstrum. Kis túlzással a trilógia zárlata önmagában akkora, mint az előző két rész együtt. Nem mondhatnám, hogy nagyon olvasásra csábítana – ok, a megszállott rajongók ennek örültek, én annyira nem.

Ugyan tudom üdvözölni, hogy Clare még mindig képes kézben tartani a teremtményeit, és már 3+1 trilógiát vezet ezzel tovább, de kezd ez sok lenni. Engem már zavar, hogy nem tudja elengedni a szereplőit. Persze, egy-egy megjegyzésnek én is tudok örülni, mi van a korábbi kedvencekkel, de most olyan melléktörténeteket kap mindenki, hogy más abból írna külön regényt, Clare pedig igyekszik ezeket egy történeten belül kezelni. Egyszerűen monumentális – nekem a kevesebb már több lenne.

Írom mindezt úgy, hogy a Gonosz fortélyok főszereplőit nem kedveltem meg, és szívesebben olvasnék továbbra is a régi hősökről. Julian és Emma világa túlzottan akörül forog, hogy tiltott a szerelmük. Halálos veszélyek közé sétálnak be, vannak kalandjaik, mégis azt éreztem most is a legfontosabb kérdésnek, hogyan lesz nekik happy end, ha a szabályok miatt nem lehetnek szerelmes pár. Plusz, azt is röhejesnek érzem, hogy pl. a tündéres küldetés előtt többen sajnálják őket, hogy gyerekként ilyen veszélyes helyre kell menniük, de a szerelmük teljesen úgy van kezelve, mint az életre szóló, nagy és végzetes örök szerelem. Egyszer gyerekek, utána meg ez? Valahogy ellent mond egymásnak.

Pedig a történetben vannak nagy ötletek, am másik világot kifejezetten annak találtam, ahol máshogy alakult Sebastian háborúja, ahol Clary bukott el és a bátyja nyert. A szerzőnek van érzéke a drámai jelenetekhez is, az is üt, amikor Sebastian szembesül azzal, hogy a másik világban hogyan halt meg, melyek voltak az utolsó szavai.

Még mindig van a történetben humor, és ha csak egy-egy jól sikerült kalandot és szituációt nézek, még tetszik ez a sztori. Csak éppen a sok jó mellé jut még több más, aminek nem hiszem, hogy itt lett volna a helye.

Érdekes téma az is, mennyire liberális Clare világa. Az elején még nagy szó volt, hogy Alex felvállalja, hogy a férfiakhoz vonzódik. Az árnyvadászok erkölcsi világa zárt, nagyon nehezen engednek be bármilyen változást, ez is okozza mágikus szinten gyakran a konfliktust. Ehhez képest most már van nemváltó karakterünk, de olyan szerelmi párosunk is, ami igazából hármas. (Az is, jött a semmiből? Mikor szerettek ezek egymásba? Most, hirtelen, jó furcsán.) Semmi bajom a másság elfogadásával, de itt is azt érzem, átestünk a ló másik felére. Túl sok, pláne, egy ilyen zárt rendszerben, mint az árnyvadászoké.

Egy történetszálat Clare most zárt, de jóval többet nyitott. A másik Jace, Ash, Kit, Julian öccse, Tessa következő gyerekéről nem is beszélve. Már meglestem, ezen felül Clare ír Tessa és Will gyerekeiről, trilógiát. Ahogy Magnus is saját trilógiát kap. Bőség zavara…

Clare: Éjsötét Királynő - Mint YA fantasy: 45% tágítja az univerzumot, sok ötlete van, de ezért szinte kezelhetetlen is.

Szubjektíven: 30% túl sok szereplő és mellékszál, a főhős untat és már túl nyitott ez a világ.