Vészhelyzethez alkalmazkodó, életbe kapaszkodó, háttérországbéli.

Marcel egyszerű francia kisvárosi ember, aki nem hitte volna, hogy mindazt sikerül elérnie, ami meglett neki. Beteges gyerek volt, lehetőségek nélkül és nagyon rossz szemekkel. Mégis, sikerült megnősülnie, van egy kislánya és útban a második baba is. Az apósa unszolására üzletbe kezdett, és szereti is a szakmáját. Rádiókat szerel és árul. A németek megindulása azonban megbomlasztja az életét. Menekülni kell, az embereket vonatra pakolják. A nőket és gyerekeket külön, majd a kocsikat is szétválasztják. Így Marcel elszakad a nejétől és a lányától. Mellé sodródik viszont a fiatal Anna, aki támaszt keres. Marcel lesz az – együtt telepednek le az egyik menekülttáborban, és élnek egymás mellett, miközben mindketten tudják, ha Marcel a családjára akad, elköszönnek. Ezt csak a háború és a félelem hozta.

Simenon elsősorban a krimijeiről lett ismert. Maigret felügyelő az ő regényhőse, és egyben legismertebb karaktere is. A munkássága azonban több, mint a párizsi detektív esetei. A lélektan, amely már a Maigret regényekben is fontos szerepet kap, egyéb regényeiben még hangsúlyosabb, ha ezek nem is feltétlenül krimik.

A vonat is egy ilyen történet. Majdnem háborús regény is, de igazából az csak az érzelmi hátteret ad. Marcel nem megy ki a frontra, a németek nem jelennek meg közvetlenül a történetben. A háború viszont zajlik, és ez hatással van az emberek életére a hátországokban is, mint amilyen Marcel otthona volt.

Simenon ebben a történetben azt mutatta meg, hogy egy ilyen helyzetben hogyan kapcsol át az ember túlélő módba. Marcel különben jámbor, egyáltalán nem csalfa, mondhatni, unalmas ember. Mégis, amikor egyedül marad, és nem tudni, mi van a családjával, könnyeden viszonyt kezd Annával, akit különben meg sem merne szólítani. Kell valaki, akibe kapaszkodhat, akit szerethet. Igazibbnak is érzi ezt a kapcsolatot, mint korábban az életét. A vészhelyzet felfokozza az érzelmeket, az övéket is.

Simenon ezt az érzést alaposan visszaadja, de a számomra legizgalmasabb rész utána jött. Amikor rátalál a családjára, és az élet elkezd megint normális lenni. Milyen könnyen visszakapcsol, és mennyire nem mer kockáztatni. Később ez még hangsúlyosabban is megjelenik – Marcel nem nő túl magán, ő csak a kisember, aki a saját túlélését és békés kis életét óvja. Pontosan értem, miért teszi majd Annával azt, amit a végén, mégis, le tudom nézni érte. Az is olyan álszent, ahogy ezt a visszaemlékezést zárja. (Hiszen Marcel az elbeszélő.)

A gyerekeinek akar bizonyítékot hagyni, hogy az apjuk életében is volt egy nagy szenvedély, nem volt mindig az unalmas figura, akinek megismerhették. Mondjuk, a helyében jó mélyen hallgatnék az egészről. Ha annyira Anna volt a nagy szenvedély, vajon, mit gondolnak majd róla, ha elolvassák, hogy milyen sorsra hagyta őt jutni?

Stílusában olyan a regény, mint a Maigret történetek is. Tömör és lényegre törő. Simenon nem fut felesleges köröket, szinte fukar a szavakkal. Csak annyi van a regényben megírva, amennyi feltétlenül szükséges hozzá. Még akkor is, ha most nem a külső események a meghatározóak, hanem Marcel belső, lelki élete.

Nincs meghatározó konfliktus és negatív karakterek sem. Pont az a lényeg, hogy itt mindenki átlagos, amit akár nagy betűkkel is írhatnék. Mit tesz az átlagemberrel egy ilyen helyzet. Hibákat vét, megbán dolgokat és túlél. Kapaszkodik az életbe. Nem is tudnék senkit kiemelni, mert általában a szélsőségeket kedvelem: a hősöket vagy a nagyon elvetemült gonoszokat. Itt egyikből sincs kínálat. Marcel meg a végére szabályosan fárasztott. A kispolgári unalomba olyan szinten beleszürkül, hogy a gyávasága a nagy kalandja? Jaj.

Lélektani regénynek érdekes és korrekt, de akkor sem szerettem meg.

Simenon: A vonat - Mint lélektani: 70% egy nem mindennapi helyzetben egy átlagos alak – érzékletesen megírva.

Szubjektíven: 40% nagyon nem szerettem a főszereplőt, a végére valósággal megutáltam.