Fülszöveg: 

Kr. ​u. 165: a Római Birodalom fejlődése eléri csúcspontját. Beköszönt az egyetemes béke – a Pax Romana – korszaka Britanniától Egyiptomig, Galliától Görögországig. Marcus Aurelius tartja fenn ezt az aranykort, aki legalább annyira filozófus, mint császár. A Pinarius család műhelye aranyozott szobrokkal és hatalmas, márványból faragott emlékművekkel járul hozzá a város ékesítéséhez. Ez a művészet és a józan ész kora. Csakhogy a történelem nem áll meg.
Az elkövetkező évek háborúkat, járványokat, tűzvészeket és éhínséget hoznak. A történelem legjobb császárait a legrosszabbak követik. Végtelen hullámokban támadnak a barbárok, akik egészen Róma városáig merészkednek. Katonák kaparintják meg a hatalmat, és a legmagasabb ajánlatot tevőnek adják a trónt. A birodalomban kitör a káosz.
Mindeközben a Pinarius család fennmarad, és ez javarészt a fascinumnak köszönhető, a Rómánál is régebbi talizmánnak, számtalan nemzedékük misztikus örökségének.
Végül még nagyobb katasztrófa sejlik fel a láthatáron. Bizonyos szekták a társadalom pereméről veszélyes, lázító gondolatokat terjesztenek. Meggyőződésük, hogy mindenki csak egy istent imádhat, az ő istenüket. Keresztényeknek nevezik magukat. Egyes császárok megtűrik őket, mások kegyetlenül leszámolnak velük. Aztán az egyik császár felfoghatatlan lépést tesz. Felveszi a kereszténységet. Constantinusnak hívják, és az általa elindított forradalom örökre megváltoztatja a világot.

Szerintem: 

Saylor folytatja a Pinarius család történetét, de

most talán nem is a családregény, ami legjobban megragadott. Ugyanis ez a rész egy nagyon izgalmas és sötét korszakot elevenít meg.

Ókori és császári Róma, benne olyan császárokkal, akikről kevés jó dolog jut az ember eszébe. Bár a kezdet Marcus Aurelius uralkodása, már ott alapozva van a fia meséje. Nagy korszak, nagy uralkodóval, és már érezni benne, hogy mennyire nem lesz méltó a folytatás. Commodus, gyerekként ismerjük meg, a születése körüli mítoszokkal.

Hiába van jól felépítve a Pinarius család is körötte, számomra simán uralta a történetet Commodus személye, aki egészen máshogy pusztító, mint a Gladiátorban volt. Inkább emlékeztet arra az alakra, akinek Rirodan festette az Apollón próbáiban. Jóképű, sportos és megvan benne a szikra, csak éppen nagyon nem császárnak való. Egy ponton az egyik Pinarius meg is állapítja róla, hogy ő a császár, aki inkább gladiátor szeretne lenni. Valamint, hogy az őrületében is van rendszer. Ha elképzeli az ember, egy helyzetben mit tett volna a bölcs Marcus Aurelius, a fia éppen az ellentétjét fogja megvalósítani.

Közeli szemtanúként a Pinarius család meséli Róma történetét és több császárt is személyesen ismernek, közel állnak hozzájuk. Szobrászok és feltalálók, akiket alkalmaznak és megbecsülnek. Így alkalmasak arra, hogy úgy lehessenek az események elbeszélői és tanúi, hogy nem ők azok, akiknek be kell kerülni a történelemkönyvekbe. Ezt kiemelem, mert több generációt és több császárt mutat be a könyv. Marcus Aurelius uralkodása a nyitánya, de egészen Constantinusig vezet a regény. Sok kiemelt korszakkal, és ha valaki távolabb is van a családtól, általános képet fogunk kapni róla. Nagyon alkalmas a könyv arra, hogy átfogja a császárokat, az uralkodásuk fő jellemzőit, és képet adjon Róma hatalmi viszonyainak alakulásáról.

Szerettem benne, hogy kiemelten kezeli a Pinarius család munkáit is. Az alkotás mindig leköt, és ők szobrászok, építészek, akiknek rendszeresen kell valami újjal előrukkolni. Azon még vigyorogni is tudtam, hogy egyes szobrokat hányszor kell nekik átépíteni annak megfelelően, éppen a császár kit akar akkora nagy alakban viszont látni.

Olvasmányossá és nem kicsit szórakoztatóvá teszi a kötetet, ahogy a császárok botrányos ügyeit be tudja mutatni. Róma sok tekintetben volt dekadens, és ez nincs is eltitkolva. Történelmi regény, ízléssel írva – ennek ellenére volt benne olyan jelenet, hogy ledöbbentem. Az egyik császár pl. kifejezetten szép fiúcskaként került uralomra, és fő tevékenysége jóképű szeretők gyűjtése volt méretes hímtaggal. Van olyan jelenet, amikor a két szobrász előtt veti magát térdre és orálisan kezdi kielégíteni az egyik kocsihajtót, akiről álló farokkal akar szobrot készíttetni. Azon nem csak a két Pinarius döbbent le. Commodus volt, aki császár helyett gladiátor akart lenni. Ez a fiúcska meg Vénusz helyére pályázott.

Frappánsan viszi azt a vonalat is a szerző, hogy a családi történetek miképpen változnak az idővel. Mondjuk, ehhez az előző két kötet tartalmát is érdemes ismerni, mert akkor felismerhető, mit és hogyan ferdített el az idő. A tényekből családi mesék és legendák lesznek, amin lehet mosolyogni, hogy mennyire tudnak hinni valamiben, amiről tudjuk, hogy nem éppen helyesen emlékeznek rá…

Steven Saylor ezt nagyon korrekten össze tudta rakni. Történelem és családregény, történelem és bulvár. Szórakoztat, de nagyon sok tudásanyagot és korhangulatot is nyújt. Felér a sorozat első részéhez, a másodikat messze le is körözi.