Gyászoló, művészetért küzdő, szellemes.

George angol kamasz, aki az anyjával Ferrarában festményeket nézett a nyaraláson. Hamarosan az asszony meghal, és a fiúnak meg kell birkóznia a gyásszal. Nem is sejti, hogy a történetét egy szellem is követi. Ferrara óta Francescho a nyomában jár, és figyel. Maga sem érti, a lelke mitől éledt fel és miért ehhez a fiúhoz kötődik. Viszont, ahogy a nyomában van, a saját emlékei is megelevenednek. Egy életről az 1400-as években, amikor festőnek lenni hivatás volt. Amikor titkolnia kellett, ki ő és meg kellett felelnie a festőkről kialakított képnek, mert nem volt elég, hogy szépen rajzolt és festett. Amikor az egyetlen igaz barátját is majdnem elvesztette, amikor az megsejtette az igazat.

Ali Smith nem egy díjat nyert ezzel a regényével. Nem mondom, hogy ez nem tett kíváncsivá. Még akkor is, ha az egyetemi, de tulajdonképpen a gimnáziumi magyar emelt órák óta tisztában vagyok vele, hogy a kortárs szépirodalom nem tartozik a kedvenceim közé. Hiába, nekem túl fontos a történet és a követhető cselekmény.

Elméletben értem is, miért lett ez kritikus kedvenc regény. Egyrészt, központi témája a művészet. Francescho élete e körül forgott, és az ő történeteiben mindig felbukkan az alkotás, gyakran ennek érzelmi vetületei is. Ez még tetszett is, szeretem az alkotós és feltalálós regényeket. Az pedig mindegy, hogy pl. Chanel alkot meg egy parfümöt, vagy Leonardo egy festményt, esetleg a kőbaltás ember jön rá, hogy mire nem jó egy húr és egy hajlított bot. Itt pedig festenek, egy olyan korban, ami közel áll a szívemhez.

Nyelvezetében is érzékeltetik, hogy ez egy másik, elmúlt kor. Nehezebb, összetettebb, patinásabb mondatokból áll össze a regény eme része, nem egyszer olyan szókinccsel, ami ma nem megszokott. Az olvasás nem lesz ettől könnyebb, de mint szépirodalmi alkotás, értéket tesz hozzá a forma.

Amit akkor is tartok, ha George ellenben túl köznyelvi részeket kap. Ez sokkal jobban taszított, mint a régiesebb szöveg kifejezései vagy bonyolultabb szerkezetei. Értem, egy kamaszfiú nyelvezetét adja vissza, de egyszerűen nem tetszett. Legalább a köznyelvi norma, amit várok egy könyvben, és a második része a kötetnek alatta van.

A cím is egy olyan játékra utal, ami duplázza a regényt. A szellem és az élő kettőssége, annak a rejtélye, hogy mi köti össze ezt a két karaktert. De Francescho életében is megvan ez a duplikálás: egyrészt, a korban a művész férfi. Francescho is férfiként él, férfi énképe van. Ugyanakkor a sorok között nem egy utalás van arra, hogy valójában ő nem férfi. Nő, akit a tehetsége művészi létre, de a neme másra kárhoztat. Így az ő személyében is megjelenik, hogyan lehet mindkettő. A válasz különben nem születik meg, ő még nem lehet mindkettő. Művész vagy asszony. Mivel George a festményét nézi kezdetben, nem kérdés melyiket választotta.

Ezzel a témával kortárs is, aktuális is, hiszen még napjainkban is komoly téma a nemek közti egyenlőség. Szimpatikus, hogy nincs erőltetve a téma, természetesen adja magát.

Vagyis, intellektuálisan értékeltem a könyvet, de különben rühelltem. Érteni akartam, amit nem lehet. Mi az összefüggés a két elbeszélő én között? Mi az egésznek az értelme? George részén kifejezetten szenvedtem, abban még annyi cselekményvezetést és eseménysort sem találtam, mint a kezdő részben.

Nem fogtak meg a szereplők sem.

Utálok ilyesmit leírni, de ennek a könyvnek a nagyját untam.

Most rájöttem, így nekem is sikerült kettőnek lennem. A kulturált agyam értékelte a könyvet, a hétköznapi én meg eléggé szenvedett tőle ugyanakkor.

Smith: Hogy lehetnél mindkettő - Mint kortárs: 70% van trükk a szerkezetben, téma a művészet, és két történet egyben.

Szubjektíven: 45% intellektuálisan értékelem, de élvezni nagyon nem tudtam. Furcsa volt.