Családos, iskolába járó, eltávolodó.

A Westover család tagjai nem hittek a kormányban, az egészségügyi ellátásban sem. Az anya otthon maradt, gyerekeket szült és nevelt, majd a helyi bábának segített be, akinek fokozatosan átvette a helyét is, és a továbbiakban ő segített az asszonyoknak, akik nem akartak kórházban szülni. A gyerekeket iskolába sem járatták, otthon tanították őket, meg amit maguktól fel tudtak szedni. A kis Tara nem az első volt, aki másról álmodott. Egy bátyja már szakított a családdal, hogy tanulhasson és egyetemre járhasson. Tarát is vonzotta valami más lehetősége, és sikerült is ösztöndíjat szerezni. Küszködött azzal, hogy milyen a kinti világ, sok volt a berögződés, de már nem tudott hazatérni. Ugyanakkor elszakadnia sem sikerült, fontos volt neki a családja.

Tara Westover a saját történetét írta meg, és ez benne az érdekes. Hogy ilyen családok tényleg vannak, amelyeket kedvesen is leginkább furcsának tudnék nevezni. Akik kint élnek a szabadban, távol maradva a világtól és a maguk módján igyekeznek megoldani a dolgokat. Még ha lenne is benne vad romantika, akkor sem tudok azzal mit kezdeni, hogy pl. agysérülést is maguk akarnak krémekkel és házi olajokkal kezelni, nem mennek kórházba.

A történet két érdekessége ebből fakad: a szerző részletesen elmeséli hogyan élnek, miben hisznek, milyen emberek. Legerőteljesebb az apja alakját ragadja meg, de az anyja és az otthol maradt, agysérült testvére alakja is megelevenedik. Sokkal jobban, mint a sajátja vagy a többi testvéréé. Ez az életforma, amit a saját helyemből nézve nem tudok megérteni. Amiben nem kevés erőszak is van – Tara Westover egy ponton gondolkozik is azon, hogy az apja milyen kórtünetekkel rendelkezik, és az agysérülés hogyan tette a bátyját kegyetlenné, aki a házasságában is azt szerette, hogy terrorizálhatta a feleségét. Szociológiai szemszögből, mint ennek a csoportnak az életét bemutató könyv, volt leginkább értelmezhető a kötet.

A másik érdekesség, ahogy Tara próbál kitörni, de nem tud szabadulni. Beleneveltek dolgokat, és ahogy tanul, látja a kinti világot, mást is megtapasztal, mégis megvannak a berögződések. Nem venne be fájdalomcsillapítót, maga köti fel a törött kezét, de a fogát is sokat hagyja rohadni a szájában, mert nem megy fogorvoshoz – mindezt doktori képzés alatt.

Sajnos, ez a vonal nincs igazán kidomborítva. Tara Westover nem fedi fel, mit és hogyan élt át, nem hoz érzelmileg közel senkit. Inkább ő is megérteni próbál, mint személyes közelségbe hozni. A tanuló évei, amit tényleg csinált, a magánélete alakulása – mind csak érintőlegesen van a könyvben. Zavart is, hogy úgy van eladva a könyv, mint a lányé, akit a tanulás mentett meg. A könyvből nem ez derül ki. Tara Westover úgy használja a tanult lány kifejezést, hogy magát tanulta meg, önismerete lett, nem a műveltségre vagy iskolára érti.

A végső következtetés is felemás. Azzal, hogy elszabadult onnan, tanult nő lett, elszakadt a hegyen maradt családjától. Mintha lenne köztük egy szakadék, amit nem tudnak átlépni. Ami egyrészt ok, boldogabb így, de mégis szenved.

El is kezdtem azt érezni, hogy az egész kötet egy nagy magyarázkodás és annak a vázlata, hogy egyszerre tartozik a hegyre és mégsem. Ahogy magát próbálja győzködni, hogy jól választott, és listázza, mi mindenben különc és mondhatni beteg az apja és vele az egész család. Racionalizálni próbál: jól döntött. Csak nehéz, mert szereti őket és szenved is.

A hangnem miatt a végére ellenszenves lett nekem az egész kötet.

Westover: A tanult lány - Mint memoár: 50% elmeséli a szerző a történetét, próbálja értelmezni a gyerekkorát, jelenét.

Szubjektíven: 30% nagyon magyarázat ízű, és bár szociológiai érdekesség, unalmas is.