Másik világos, csapdába sétáló, mágikus kincsvadászos.

Coraline egy élénk, kíváncsi kislány, aki nem találja helyét a nyáron. Unalmasnak érzi az életét, a szomszédokat. Egy nap azonban különös ajtóra bukkan a házukban. Látszólag nem vezet sehova, de a lány kinyitja, és egy másik világba nyer betekintést. Olyan, mint a sajátja, csak különösebb, érdekesebb és izgalmasabb. Még az anyja is létezik benne, akit másik anyunak nevezhet. De ő is más: szemek helyett gombok vannak az arcán. Coraline arra is rájön, hogy vele is ezt tenné, gombokat varrna a szemére. Még időben elmenekül, és segítőre lel egy macska személyében. Ám másik anyu nem engedi el könnyen a lányt: elragadja az igazi szüleit, és a lánynak vissza kell térnie, ha meg akarja őket menteni és a gyerekek lelkeit, akik előtte voltak olyan szerencsétlenek, hogy találkoztak másik anyuval.

Neil Gaiman egyike napjaink legnagyobb mesemondóinak. Alapvetően a fantasy a területe, de ezt olyan széles körben műveli, hogy képregény, komoly regények és gyerekkötetek is köthetőek a nevéhez. (Arról már nem is beszélve, hogy a mozgóképes világ is felfedezte magának, és filmek, sorozatok készülnek a munkáiból.)

A Coraline a kisebbeket célozza meg, de egy olyan gyerekkönyv, amit felnőttek is élvezettel forgathatnak. Egy fantasy toposzt használ fel: az átlépést egy másik világba. Talán a Narnia a leghíresebb, amikor egy ajtó átvezet egy másik világba, de én nagyon szeretem a Minden szív ajtót nyit történetét is, ami már sorozattá nőtte ki magát – magyarul két kötetnél tart – és szintén ajtók vannak benne, melyek másik világokra nyílnak.

Maga a kaland, ahogy Coraline megment mindenkit, inkább a kicsikre van méretezve. Meg kell keresnie a lelkeket, a szüleit, mint egy bújócskában. A másik anya akadályozza, de nem olyan durván, hogy egy felnőtt történetben tenné. A segítő beszélő macska, a varázskő, amin keresztül látja a mágiát, szintén mind a meséket idézik. A cselekmény tehát egyetlen kaland, amit egy gyerek is tökéletesen megért, feldolgoz és neki is való.

Ami miatt mégis a felnőtteknek való a Coraline, az a körítés és a regény hangulata. Nem olyan horror, nem olyan sötét, mint amit Gaiman különben tud, de ott van a sorok között a sötétség is, ami bizony ijesztő, Hangulata van annak, ahogy az a másik világ csapdaként csattan. Felnőtt fejjel azért félelmetesnek nem mondanám – a gyerekeknek az lehet –, de a hangulata engem is elkapott, ami ijesztő.

Ha már a csapda. A macskának volt egy olyan megállapítása, ami nagyon megragadt bennem – amikor Coraline rádöbben, hogy a másik anya világa igazából milyen kicsi. Minek nagyobb? A póknak is elég a hálója, amíg a legyet elkapja. Nem ez az egyetlen olyan rész benne, ami simán alkalmas arra, hogy elgondolkozzunk rajta, és szinte mesei bölcsességként magunkkal vigyük.

A szereplők is mesébe illenek – Coraline maga is kissé üres karakter, akit egy dolog jellemez, de az nagyon. A gyermeki kíváncsiság. Így könnyű is azonosulni vele, valahol mélyen mindenki megtalálhatja magában ezt a gyerekkorából. Nekem eszembe jutott, hogy én pl. az ajándékaim akartam mindig előre felfedezni és micsoda kincskereséseket rendeztem az ünnepek előtt…

Ha van valami, amit nem szerettem a kiadásomban, az a grafika. Illusztrált a kötet, de rondák a képek benne. Közben az Agave újra kiadta, jobb borítóval – érdekelne is, a rajzok is újak-e.

Elolvasni is érdemes, de különben meseként is létezik. (A könyv jobb.)

Gaiman: Coraline - Mint gyerekkönyv: 80% mese, de egyben sötét fantasy is, ami még gyerekbarát módon ijeszt.

Szubjektíven: 75% a történetet szerettem, a hősnő igazi gyerekhős, de a kötet grafikája…