Világmentő, szimbiótás, űrkalandos, háborús.

Kira már pontosan tudja, hogy az egész világ milyen veszélyben van. Közeledik egy olyan erő, ami kész mindent felfalni és elpusztítani. Az egyetlen esélye az emberiségnek és a világ más értelmes lényeinek, ha összefognak, és Kira a szimbiótával kiáll ellene. A sereg azonban nem így látja a dolgokat, és a kezük közé került nőn kísérleteket akarnak végezni, miközben a csapatot is megfigyelik. Kira ezt nem hagyhatja, és Falconi a legénységével kész vele tartani. Megszöknek, és megkezdik a maguk tervét, összefogva olyan lényekkel is, akikre korábban ellenségként tekintettek volna. A Zabáló azonban szövetségessé teszi őket. Kira mindent kész feláldozni, hogy életben tartsa a szeretteit és velük az emberiséget. Nem sejtheti, milyen fejlődésen megy majd keresztül.

Christopher Paolini az Eragonnak köszönheti, hogy ismert lett a neve. Annak ellenére, hogy a regényből készült film csúnyán elbukott, így hiába a sok kötet, több film nem lett – maga az Eragon annyira népszerű, hogy Paolini még mindig ír neki kiegészítő kötetet, és újabb sorozatba is kezdett, hogy elmesélje, hogyan folytatódott Eragon és a sárkányok története.

Az Álmok a csillagok közt megjelenésének már csak azért is örültem, mert ez egy új történetet és Eragon elengedését jelezte. Az valahol olyan szomorú, amikor egy szerzőnek egyetlen sikertörténete van, és elkezdi nyújtani, mint a rétestésztát, és végül már más sincs, csak a sok lyuk és a sérült tészta.

Érdekes döntés volt a magyar kiadótó, hogy nem csak két részre szedte a regényt, de időben elválasztva is jelentette meg őket. Ugyan nálunk két részben jelent meg, de ez egyetlen regény és szervesen össze is kapcsolódnak.

Ennek megfelelően ez egyenes folytatása az első kötetnek. Ugyanaz a cselekményvonal, ugyanazok a szereplők. Ha most gonosz leszek, azt is ide írom, hogy ugyanannyira van benne lehetőség, amit éppen annyira nem sikerül megragadnia.

Továbbra is cselekményközpontú, az események gyorsan haladnak előre, és fejezetről fejezetre haladunk közelebb a nagy összecsapásig, a háborúhoz a Zabálóval. Csak éppen nem tudott lekötni, ami közben történik. Már most nem nagyon tudom visszamesélni, mikor min mennek keresztül. Maga a nagy csata sem lett olyan emlékezetes és izgalmas, hogy sokáig őrizzem az agyamban.

Az különösen irritált, hogy mennyire Kira lesz mindennek a középpontja és a megoldója. Hogy kellene érte izgulni, amikor a szimbióta miatt valósággal sebezhetetlen és így halhatatlan? Könyörgöm, most úgy indulunk neki a cselekménynek, hogy visszanöveszti a levágott kezét. Akkor miért is kell izgulni?

A végére Paolini valósággal istennőt farag belőle, aki pont úgy oszt ajándékokat, ahogy Galadriel a Gyűrű Szövetségének, amikor elindultak a Gyűrűvel a Végzet Hegye felé. Csak éppen Paolini nagyon nem Tolkien.

Zavart az is, hogy Paolini ezt a hősét sem képes elengedni. Ok, lehet, hogy most munkált benne az is, hogy siker esetén könnyebbem folytathassa a sztorit, mint az Eragont. Zárlat si van, de nyíltan egy új kezdet, új küldetések is megfogalmazódnak Kira előtt.

Még mindig sajnálom, hogy a szerző nem jó karakterábrázoló. Kira ugyan női hős, de nyugodtan lehetne férfi is. Olyan steril, távoli minden karaktere – simán felcserélhetőek is.

Hiába örülök, hogy Paolini kipróbált valami mást, Kira és a története nem győzött meg.

Paolini: Álmok a csillagok közt 2. - Mint sci-fi: 50% ötlet van benne, de hosszú is, és a vége is egyszerre túl mesés, túl átvezető.

Szubjektíven: 35% nem szerettem meg a karaktereit, nem kötött le a sztori, a vége irritált.