Háborús, mágikus, ókori.

A háború egyelőre nem törhet ki: a Dug halála kiváltotta erővel Tavasz olyan hullámokat keltett, melyek nem csak Lowa ellenségeit söpörték el, de a Galliában állomásozó római hajókkal is végzetek. Azonban sem a királynő, sem Tavasz nem képesek feldolgozni, hogy ennek mi volt az ára. Így Tavasz tartja a távolságot a nőtől és a gyermektől, akit vár. Viszont, amint lehetősége adódik rá, Caesar ellen indul merényletre. Elfogják, és Caesar druidája már feni is a kését, hogy a lány szívével erősítse meg a mágiáját. A hadvezérnek azonban sokkal nagyobb tervei vannak: Ragnall is királyi sarj, Tavasz is. Ha összeházasítja őket, a nevükben hadat üzenhet Lowának és Róma jog szerint indulhat háborúba. A fiatalok beleegyeznek a tervbe, de Tavasz szigorúan csak látszatból: haza akar jutni, és a kitörő háborúban segíteni a sajátjait. Caesar, Lowa is készülnek a háborúra, ami már elkerülhetetlen.

Ahogy olvastam a regényt, nem egyszer merengtem el azon, hol siklottak ki ennyire a dolgok. Az első kötetben még volt honnan és hova tartás. De azóta csak azt érzem, hogy az egész arra van kihegyezve, hogy a rómaiak és a britek egymásnak essenek, de mivel onnantól kezdve nincs tovább, a szerző mindent bevet, hogy késleltesse az eseményeket.

Ennek a kötetnek a nagyja is arról szól, hogy Tavasz fogságba esésével milyen játszmába kezd Caesar Rómában. Tavasz hogyan működik látszólag együtt, pedig magában egyre inkább terveket sző a szökésről és a hazatérésről. Nyomorult Ragnall kapja a dada szerepét a lány mellett, de Watson még ezt a szálat is távolságtartással kezeli.

Nem romantikus regényt írt, így esélyt sem ad arra, hogy Tavasz helyrehozza a fiúban, amit a római évek tettek vele. Egyszerre lesznek barátok és ellenségek, kényszerű szövetségesek, akik közül egyik sem tud engedni a maga nézőpontjából. A szomorú az, hogy mindkettőnek megvan a maga igaza, de nem tudnak konszenzusra jutni. Tavasz azt mondja, Rómának nem lenne szabad másokra erőltetnie az életformáját. Mindenki maga válassza meg, hogyan akar élni. Az sem tetszik neki, hogy a kizsákmányolás is a csomag része. Ragnall ezt elismeri, de ő azt tartja fontosnak, amit ezzel a másik fél nyerne: ő a saját bőrén tapasztalta, hogy náluk nincs rend, és a kegyetlen zsarnokok felemelkednek, tönkretesznek mindenkit. Római politikai rendszere ezt nem engedné. Neki ez fontos annyira, hogy a kizsákmányolt lét is megérje, mert nem jön egy hadúr, aki lemészárol mindenkit, aki az útjába áll.

Végig annyira vártam a konszenzust, valami fejlődést kettejük között, de ugyanott köszönünk el tőlük, ahol megismertük őket. Csak egy meddő vita, időhúzás a történetük.

Majd végre ott vannak, kitör a háború. Ugyanolyan, mint a második kötetben. Összefolyó csaták, és bizony untam is, ahogy a háború fejezetei követték egymást. A legrosszabb azonban a végjáték volt. A mágia miatt a végén jön egy hihetetlen és nagy fordulat, ami olyan, mint egy mesében. A regény addig reális, hihető, az meg átír mindent. Röhejesnek és irritálónak találtam, nagyon nem szerettem így a történet végét. Nem illett oda ez a rész.

Már rég nincs olyan szereplő benne, akit kedvelhettem volna. Lowa alig szerepel, és leginkább a harcos királynő jelmezét hordja. Ragnall és Tavasz egy nézet mellett kötelezték el maguk és nem képesek fejlődni. Caesar meg simán egy hadvezér, akinek a győzelem és a csaták a mindene. Száraz, szenvedély nélküli emberek, akik most csak végigmennek a cselekményen és eljátsszák benne a maguk szerepét.

Untam, a cselekményt, a stílusát és a karaktereit is. A Vaskor repülője a végre lezuhant.

Watson: A vas diadala – Mint fantasy: 20% minimális a fantasy elem, légből kapott mese a vége- Unalmas lett.

Szubjektíven: 25% pár szereplő sorsa még érdekelt, de az egész regény egy nagy időhúzás.