Háború utáni sebeket feldolgozó, titkos, érzelmes.

Stefano fiatal olasz katona, aki egykor nagyon más pályára készült, a történelem azonban közbeszólt. Fogságból szeretne hazajutni, és a romos, szomorú német földeken áthaladva egy kisfiúba botlik, aki vele tart az úton. Megpihenni egy tanyán fogadják be őket, ahol Rosalind él a súlyosan sérült férjével, Georggal. Az asszony próbál nekik segíteni, és sugalmazza, hogy tartsák a távolságot a közelben élő Erichtől. Hamarosan világos lesz nekik, hogy Erich nem csupán Rosalind unokatestvérének a férje, de egyben háborús bűnös is. A három ember súlyos titkokat hordoz és Stefano jelenléte egyre közelebb hozza az összeomlást. Mindenki titkokat rejt, maga Stefano is. A múlt nem nyugodhat békében, mindenkinek szembe kell néznie vele és megfizetni a bűneiért.

A környezetemben is megoszlanak a vélemények arról, mennyire jó, ha menet közben a szerző stílust és zsánert is vált. Egyes ismerőseim ilyenkor azt mondják, becsapva érzik magukat, mert aki egy romantikus regénybe kezdett bele, nem akar a végére egy pszichothrilleren pörögni. Eddig azt mondtam volna, még szeretem is, amikor a szerző meglep, és más irányba tudja elvinni a történetet. Mondjuk, a példámnál maradva, én szívesebben olvasok egy thrillert, mint egy románcot.

Liviero kötete azonban rávesz arra, hogy pontosabban fogalmazzak. Jó tud lenni, ha egy szerző vált egy regényen belül is, ha azt következetesen és a történetet nem bántva teszi meg. Liviero is vált, de ő olyan brutálisan és értelem nélkül, hogy ezzel nem feldobta a regényt, inkább bosszússá tett és még rosszabb lett a véleményem.

A regény eleje egy dráma. Embereket látunk, tele traumával, megbánással, titkokkal és dühvel is. Mindenki szenved és gyötrődik, az egésznek a megfogása nagyon lelki oldalról történik. Cselekmény nem sok van, de egyre több részlet derül ki a múltból, ami azért mozgalmasabb volt, mint a jelen. Talán még ezt is tudtam volna értékelni, mert abban van érdekesség, ahogy a más-más emberek másképpen dolgozzák fel a traumáikat és szenvednek tőlük.

Rosalind különösen izgalmas figura lett ilyen szempontból, mert a férfiakkal ellentétben ő nem egyértelműen jó vagy rossz. Tesz szörnyű dolgokat, és bizony szemszögből még akár gyilkosnak is lehet tekinteni – de neki nagyon is emberi indítékai vannak, és meg lehet érteni. Van, hogy a személyes sérelme vezeti, majd a bűntudattól vezérelve keres egy jó megoldást, ha az számára nem feltétlenül az, ami nekünk kívülállóként az lenne. Stefano és Erich pedig ott vannak körötte, a két végpont. Az önző, mondhatni szörnyeteg és a hős, aki jött a leszámolásra. Georg inkább az áldozat kategória, ebben hasonlít Erich feleségére, akit a végére a hős oldalra sorakoztat fel az írónő.

Ám a regény vége átvált thrilleres bosszútörténetbe, és nem passzolnak össze a részek. A cselekményt ugyan összefűzi a szerző néhány titok felszínre bukkanásával, de teljesen más a dinamika. A ráérős, érzelmi részekből egy összecsapott leszámolásba vált át a történet, amely nem nélkülözi a mesés fordulatokat sem. Nem szerettem, ahogy felvezetés nélkül, a semmiből jön a nagy csavar. Nem szerettem, ahogy át van rohanva az eseményeken.

Az sem tette szerethetőbbé a könyvet, hogy nem szerettem meg a szereplőket. Még azok is, akik szenvedtek, de hősiesen megállták a helyüket, nem tudtak szimpatikusak lenni. Túl későn, túlzottan hirtelen derülnek ki róluk olyan titkok, amelyek árnyalnák a jellemüket. Rosalind és Erich meg nem szerethető alakok, ha a nő esetében érthető, hogy miért lett olyan személy, amilyen.

Talán még a történelmet is kevésnek éreztem benne. Bármely háború után el tudom képzelni a cselekményt így. Lélektani regényként jól indul, de az a thriller vég nem kellett volna hozzá.

Liviero: Út a romokon át - Mint thriller: 30% csak a végére az. Ott pörgős, korábban érzelmi sérülések tárháza a kötet.

Szubjektíven: 15% bár érzelmi töltet volt benne, a végét és a csavart nagyon nem szerettem.