Különös családos, világmentős, más dimenziós.

Az Akadémia tagjai visszatértek a jelenben, és a saját ügyeiket kezdik el intézni. Nem is sejtik, hogy végül minden egy történetnek a része lesz. Hegedű gyógyul, és robot pótanyjuk igyekszik visszaadni az életkedvét és a hitét önmagában. Elcsábítja egy felfedezőútra is, aminek a végén mindenkire meglepetés vár. Ötös zsoldosként tengeti a napjait, és most új megbízatást kap. Egy titkos létesítménybe kell bejutnia, de ehhez segítségre van szüksége. Allison szegődik mellé, akinek bár nem tökéletes a képessége, így is számolni kell vele – és legalább addig sem gondol arra, hogy esett szét a házassága. Astroboy és Diego az űrben keresi apjuk egyik létesítményét, míg Klaus drogért szellemeket idéz, de belekeveredik egy véres ügybe és menekülnie kell. Közben más erők mozgolódnak, és a Feledés Hotel megnyitja kapuit: ide tart mindenki, ha még nem is tudják.

A szerző ott folytatja, ahol korábban abbahagyta. Nem érzem úgy, hogy mást kínálna a sorozat, mint eddig. De az is simán benne van, hogy a Netflix sorozat egyre jobban bejön, míg a képregénnyel nem bírok zöld ágra vergődni. Jobban tetszik, ahogy a sorozat szálait alakítják, mint amilyen a képregény.

Ami leginkább zavar, az talán a képregény grafikája. Egyszerűen nem tetszik. Rondák az alakok, és ezt nem pótolja ki a szép hátterekkel, vagy a mozgás dinamikájával, káprázatos színekkel. Torznak tűnik és az én szememben ronda. A harmadik kötetre eljutottam odáig, hogy a karaktereket már megismerem, megvannak a jellegzetességeik, és tény, egyedi is lett a képregény. Ez ennek a látványvilága, határozottan. De akárhogy ragozom is, nekem egy képregényben fontos a rajzok szép volta is, és az Esernyő Akadémia nem egy szép képregény.

A szerkezete és maga a történet… összességében azt szerettem, ahogy a végére minden szál összeér, és elkezdjük átlátni, a családtagok különböző kalandjai hogyan vezetnek el ugyanahhoz a rejtélyhez, a Feledés Hotelhez. Ott megkapjuk a nagy összecsapást is, és megvan a szokásos nagy drámai pillanat is. Csak éppen, amíg erre a pontra eljutunk, én nem egyszer unatkoztam. Nem mindenkinek a külön útja lett érdekes, például Hegedűé unalmas.

A karakterek nem érzem, hogy bármiben is fejlődtek volna. Hiába éri őket több hatás, vagy tudnak meg többet a múltról, akkor is ugyanolyanok maradnak. Akiket kedvelek, mint Ötös, ez nem is zavar. Csak éppen azok a szereplők – Allison elsősorban –, akik nem szimpatikusak, így nem lesznek szerethetőbbek a számomra. Annyira tud idegesíteni, ahogy ugyanazokat a köröket futják újra és újra… Allison és a családja tipikusan az a szál, ahol nem látom, hova és miért tartunk. Csak irritál. Korábban is, most is.

A humorát azonban szeretem. Megvannak azok a szereplők, akiknek a jelenetei rendszeresen hozzák azt a pluszt, amin jókat tudok mosolyogni. Rendben, el lehet merengeni azon, mit is tartok bennük viccesnek, de az egész sorozatnak van egy különös volta. Ötös, Klaus – elsősorban náluk van meg ez. A sorozatban Diego is közelebb áll hozzám, és szeretem a jeleneteit – a képregényben ő viszont sokkal halványabb figura lett.

Maga a Feledés Hotel jó ötlet – ideális börtön, és nem is nagyon kattogok olyasmin, hogy mi jut róla eszembe. Superman és a Zóna volt hasonló, de azért annyira más, hogy ne az ugorjon be róla elsőre. Kár is, hogy nem volt ott több jelenet.

Továbbra sem ez a kedvenc képregényem, és a Netflix sorozatot is jobban szeretem, mint az eredeti alapanyagot, de a fanyalgásom ellenére azért elvagyok vele.

Way: Feledés Hotel – Mint képregény: 65% a sorozat hagyományait továbbviszi, a végére a szálak jól összeérnek.

Szubjektíven: 55% a rajzaival továbbra sem vagyok kibékülve, és a történet sem kedvencem.