Világháborús, szerelembe menekülő, lelki.

Frederic amerikai létére az olasz fronton harcol az első világháborúban. A nyelvtudása megvolt, valamit tenni akart, beállt. Lettek barátai, és az élete megtelt a küzdelemmel, a túlélésért folytatott harccal. Némi menekülést a férfias hódítások jelentenek, ezek közül is kiemelkedik az ápolónők szédítése. Így ismerkedik meg Catherine-nel is – ám amikor a férfi megsebesül, a kórházban a nő ápolja, már kapcsolatot kezdenek építeni. A nő teherbe is esik, és meg akarja tartani a babát. A háborúba belefáradt férfi hajlik is rá, hogy menjenek el innen, alapítsanak családot és hagyják maguk mögött a frontot. Elkezdik a szökést tervezni, és bele is vágnak: az úti cél Svájc.

A címadás most is tökéletes. Frederic Henry szerelmes lesz egy angol ápolónőbe, Catherine-be. A szerelmük, a menekülésük a háborúból mind hátat fordítás a fegyvereknek. Egy egyszerű közös élet, egy család, amit szeretnének. Búcsút mondanának a fegyvereknek. Az már más kérdés, hogy ezt az ember megteheti-e. A regény végéből kiindulva Hemingway válasza egy határozott nem. De nézzük bővebben!

Egy nagyon személyes, mikrokozmoszt megmutató történet: Frederic és Catherine története, de benne van az is, hogy az egész emberiségnek milyen trauma volt a háború, és el kellene köszönni a fegyverektől, egy egyszerűbb életben megtalálni a szépséget. Mégis, erre nincs esély. A hősök sem kapnak happy endet, és poénkodnak azon is, hogy a születendő gyermekük is katona lesz majd egyszer, mert ez a háború már sosem ér véget. Hol van már, amikor azt hitték, karácsonyra otthon lesznek?
Egy korszak hangulata van benne, a nagy kiábrándulás. Nincs dicső háború, nincs gyors győzelem, csak sok szenvedés, embertelenedés és halál. Nem egy boldog történet.

Mivel a regények vége általában erősebb nyomot hagy, mint az eleje, most is ezen töröm a fejem. Miért így fejezte be Hemingway? Mi a véggel a célja? Az ember nem kerülheti el a tragédiákat? Mindegy, hogy a háborúban vagy otthon, de fájdalom és gyász lesz? Az biztos, hogy a különben is nyomott hangulatom még inkább lenyomta. Ennek a könyvnek igazán eret vágósan tragikus a vége.

Cselekmény nincs sok benne, de nem is azt éreztem a fontosnak. Az emberekben lezajló folyamatokat annál inkább. A szerelem vigaszát az embertelenségben – ahogy ellenpontozza a frontot és a nővel töltött időt. Az egyik sivár és vigasztalan, a másik tele van melegséggel.
Ugyan a cinikus felem most is megkérdezné, mégis mire fel lett ez egy nagy szerelem olyan hamar, de itt maga a kor ad választ. Háború van, extrém helyzet, amiből több úton lehet menekülni. A szerelembe kerestek emberi melegséget, ami a fronton nincs.

Az már csak személyes kínom, hogy nem szerettem meg a szereplőket. Nem tetszett, ahogy a végén Frederic reagál a nővel és a gyerekükkel történtekre. Pedig ez elsősorban az ő regénye – Catherine alakja sokkal halványabb, mint a férfié.

Ez nem az én ötletem, de annyira tetszett, hogy elmesélem nektek is. A regény használ olyan klasszikus műfaji elemeket, mint a kalandregényé. De ez is megtörik és elbukik, ezzel is kifejezve, hogy még a klasszikus műfajok is elbuknak a háború traumájának átadásában.

Sok mindent tudok értékelni benne, de meg nem szerettem. Ahhoz most nagyon nyom a történet vége. Kicsit, mint a Légy hű magadhoz. Kb. olyan volt ezt olvasnom, mint Knight háborús klasszikusát. (Bár annak kicsit jobban elfogadtam a végét.)

Hemingway: Búcsú a fegyverektől - Mint szépirodalmi: 65% a témáját vigasztalanul átadja, kevesebb cselekmény, sok érzelem.

Szubjektíven: 45% egyik hősét sem kedveltem meg, és nagyon nem szerettem a végét sem.