Családot egyben tartó, útra induló, szabályokkal túlélő.

Malorie a gyerekekkel a Vakok Iskolájában kezdett új életet. Itt sem enged fel, szigorúan ragaszkodik a szabályaihoz, és szemkötővel éli az életét. Amikor itt is az emberek megőrülnek, Malorie fogja a gyerekeit és elmenekül. Hármasban töltik a következő 10 évet, szigorú szabályokat betartva. Tom azonban 16 éves korára kíváncsi a világra, találmányai vannak és egyre inkább elege van az anyja paranoiájából. Ő látni akar, próbálkozni és kiszabadulni. Olympia igyekszik összebékíteni őket, egyre kevesebb sikerrel. Amikor egy népszámláló papírjain Malorie ismerősök nevére bukkan, rászánja magát az újabb útra a kamaszokkal. Odakint aztán mindenkinek szembe kell néznie a démonjaival, legyenek azok valósak vagy a fejükben létezők.

Az alapművet szerettem, és most még barátkozom azzal, hogyan folytatta Malerman a történetet. Van benne ötlet is, de kicsit több az, ami nem tetszett most benne.

Ami megvolt:
1: a világ fojtogató volta. Továbbra is sok a kérdőjel, és nem érti senki, mi történt a világgal és mik ezek a lények, mit akarnak. Ez félelmetes. Ugyanakkor nagyon emberinek érzem, ahogy az emberek belefásulnak a félelembe is, és próbálnak szabadabban élni, próbálkoznak megoldást találni. Malerman ezt a családon belül is leképezi: Tom, aki szabadulna. Malorie, aki ragaszkodik minden szigorú szabályhoz. Olympia, aki próbál híd lenni köztük.
2: ötlet a cselekményben. A vak vonat alapelve még akkor is tetszik, ha most éppen nagyon eszembe jut róla a Snowpiercer barátságosabb verzióban. Egyszerre érzem nagyon ötletesnek, ugyanakkor nagyon ostobának. Azt meg nem firtatom, hogy technikailag hogy áll ez össze. Honnan szedik a mozgáshoz szükséges energiát? Inkább társadalmilag érdekes, hogyan küzdenek a régi életből valamit visszaszerezni.
3: a fő karakterek, főleg Malorie és Tom átérezhető rajza. Az egyik ebben nőtt fel, neki ez a norma és képviseli mindazt, amiért az emberiség vezető fajjá vált. Talán idealizált is a fiú, mert nem csak technikai majdnem hogy zseni, de jól nevelt srác is, akinek még a gyengesége sem igazán rossz tulajdonság. Az, hogy élni akar és próbálkozni, inkább pozitív dolgok. Vele ellentétben Malorie életben maradni és tartani akar, és ezt is megérthetővé teszi Malerman. Főleg az előzmények ismeretében, ami magyarázza, mitől lesz ennyire merev és kemény a nő.
4: még mindig szeretem a stílusát. Gyors, pörgős, hamar lehet haladni vele. Nincs túlírva, amit kell leír, de a vizualitás helyett az érzelmekre, félelmekre és a hangokra teszi a súlyt.

Ami viszont nem tetszett:
1: a túl rózsaszín befejezés. Legyen jó a vége, de itt túl sok mindenre és túl hamar találnak megoldást. Nekem olyan hihetetlen, hogy ami 17 év alatt nem jött össze, most varázsütésre megoldódik.
2: Malorie jelleme. Hiába értem, hogyan alakult ilyenné, és Malerman oda is figyel rá, hogy részletesen megmutassa, mi van a nő fejében, akkor is torz. Főleg, amikor valami miatt engednie kell: túl könnyen fogadja el Olympia titkát, túl könnyen lép át Tom világába a végén és az a majdnem szerelmi szál roppant fura. Talán úgy fogalmaznám meg, hogy amilyen mereven bezárkózott egy felfogás rendszerbe, amilyen kemény és rendíthetetlen volt addig, túl könnyen változik meg a végére.
3: ha nagyon piszkálom a leírt dolgokat, logikailag sok minden nem akar összeállni. A már emlegetett vonat működése csak egy a sokból. Gary visszatérése. Olympia hogyan jöhetett rá, hogy ő immunis? De igyekszem nem gondolkodni ezeken, akkor jobban élvezem a regényt.
4: talán az is, hogy már elmúlt az újdonság varázsa. Annyira nem bővül a világkép, hogy új legyen a történet. Már nem olyan ijesztő a vakság benne. A gyerekek hallása túl jó ahhoz, és a vonat is biztonságosabbnak tűnik, mint a csónak korábban.

Bár kissé csalódtam, azért nem bánom, hogy olvastam. Szórakoztató volt, ha ezen nem is tudtam úgy megijedni, mint az első részen.

Malerman: Malorie - Mint disztópia: 65% már nem új. Kisebb a feszültség, alig bővül a világa, Malorie megosztó.

Szubjektíven: 70% tetszett Tom és Malorie szembeállítása, azért még hangulata is van.