Országot mentő, kalandos, mágikus, farkasos.

Fitz nem halhatott meg békében. A lelkét visszakényszerítik a testébe, miközben Pompa és a szerettei is halottnak hiszik a fiút. Hosszú út áll előtte: újra emberré kell válnia, lélekben is, hogy segíthessen a királyának. Az egyik fele még vágyik a farkas-lét után, de az emlékei visszatértével a kötelességei és a szerettei is többre sarkallják. Célt keres magának. Mint orgyilkos, Pompa meggyilkolása is a tervei között van. De van egy nagyobb küldetés is: Igazság él, és segítenie kell neki. Fel kell kutatnia a királyát és megmenteni a világot vele, ahogy a Bolond is akarja. Ám a célért hatalmas áldozatokat kell hozni, mindenkinek. Fitz még nem sejtheti, a vége előtt mennyi mindent kell még adnia.

Egyszerre érzem azt, hogy ennek a történetnek így kellett alakulnia, ugyanakkor mégis elszomorított az események végső kifutása. Azért nem sírós a vége, de annyira tudom sajnálni a szereplők nagyját…

Egyszerre van benne egy nagy, epikus történet is, és egy nagyon személyes dráma is. A világ sorsa a tét, vannak nagy csaták és halálos ármányok. Karddal, mágiával, álmokkal és jóslatokkal haladunk a végső nagy küzdelem felé. Ugyanakkor Hobb látóterében mégiscsak az egyes emberek vannak, akik eljutnak arra a pontra és csak adnak és adnak.
Mesélhetnék arról, milyen kalandok vannak és Hobb hogyan bővíti tovább a regény világát. Történelemből, mágiából is többet kapunk, miközben a szereplők mozgásban vannak és több fronton harcolnak. Megfontoltan halad a szerző a cselekménnyel, néha túlírtnak is éreztem, de azért zajlanak a dolgok benne.
De nem ezt éreztem a fontosnak, nem ez fogott meg.

Az, hogy ki mit ad, milyen árat fizet. Az a sok emberi tragédia és áldozat. Fitz, akinek a lét lassan kín, és nehezen talál vissza magába. Molly halottnak hiszi, és nem mehet vissza hozzá. A családról kell lemondania, és ez egy be nem gyógyuló veszteség.
Bolond, aki elveszve a látomások és a jelen között annyira jót akar. Egyszerre éreztem őt az egyik legsérülékenyebb, de legerősebb karakternek is. Sok bölcsességet mond, alakítja az eseményeket, miközben őt is tragédia lengi be. A kevés humor – mert itt már kevés akad – hozzá köthető. A Bolond egy színfolt a történetben, talán már ő a kedvenc szereplőm.
Igazság – ő aztán szó szerint mindenét feladja az ország megmentéséért. Nem is tudtam eldönteni, kinek jut a nehezebb feladat. Neki vagy Fitznek. Az, hogy képesek ezeket megtenni, hősökké teszi őket. Sok mindenért lehet őket szeretni, de akkor is elszomorít, hogy ennek mi minden az ára. Megmenthetik a világot, de nem maguknak.

Keserédes a vége. Így kerek, és működik így, de akkor is szomorú. Mondjuk, az ilyen végeket tudom becsülni, sokkal mélyebb, mint lenne egy tökéletes happy end. Még, ha maradtak is kérdéseim. Azon törhetem a fejem, hogy a végén megszülető Kötelesség kicsoda. Robb úgy alakítja a mágikus szálakat, hogy ezt nem tudom eldönteni. Mert DNS-ben Fitz az apja, még ha Igazság is nemzette, csak nem a saját testében. Lehet a fia mindkettőnek? Ez van, ha ilyen mágia van a történetben. Kérdések, amibe belefájdul a fejem.

Könnyű olvasni, a párbeszédek jobban húztak előre, de a leírások is láttatnak. Gördülékenyebb is a szöveg, mint az első kötet volt. Még akkor is, ha az oldalszáma nagyon magas, és helyenként húztam volna – kevesebb leírás, több lényeg jobban tetszett volna.

Így most kissé búsan búcsúzom a ciklustól, engem elszomorított a vége.

Hobb: Az orgyilkos küldetése – Mint fantasy: 70% bővíti a világát, kalandos és részletes, karakterközpontú fantasy.

Szubjektíven: 65% a vége letört, egy mágikus testcsere túl kérdőjeles, helyenként lassú.