Jövőbeli, klímát mentő, sorsot választó.

A jövő: amikor a klíma annyira tönkrement, hogy a bolygó szinte élhetetlen. Felmelegedés, a világ nagyja sivatag. Egy MI vezetésével, Paradicsomban létrehoztak egy társadalmat, akik küzdenek a helyzet javításáért, és igyekeznek jobb emberként élni. A legjobbak, a legtisztábbak kiválasztásra kerülnek, és ők látják el a vezető pozíciókat a Tanácsban, a tudományos kutatásokban. Az MI, Askit folyamatosan kapcsolatban van velük, szkenneli az agyuk és próbák elé állítja őket. Eve a kedvence, a legtisztább. Az utolsó vizsgán azonban valami félremegy, és mire Eve feleszmél, már a kitaszítottak között találja magát és megismeri a világ pusztulásának igazi történetét, és kap egy esélyt, hogy a jövőt még megmentse. A legtisztább új útra terelheti az emberiséget?

Tanultam egy új zsánert ezzel a sci-fivel. Cli-fi. Olyan sci-fi, amely a klímaváltozáshoz kapcsolódik. Elég közel áll a disztópiához is, a regény alapján. Ami bizonyos, hogy Hansen szépen belerejtette korunk kritikáját a történetébe.

Hansen okosan építi fel a regénye világát, duplán is. Először Askit uralma alatt élő emberiséget ismerjük meg. Bőven vannak benne diktatórikus elemek, de sok minden megoldott itt, ami emberi vezetéssel nem ment. El is lehet merengeni rajta, hogy mi működött, mi nem és miért. Mennyire ellentétes ez az emberi természettel, és mi az, amit egy gép nem tanulhat meg, nem érthet meg? A jövőbeli technikák, robotok, egy fejlettebb tudomány jelenik meg, de az emberi természet is változott?
Majd Hansen kibontja, miért kellett ezt létrehozni és milyen hazugság van mindennek a hátterében. Itt kapcsol vissza a korunkhoz, amikor még meg lehetett volna menteni a bolygót az emberiségnek. De az a bizonyos emberi természet…

Nem is tudom eldönteni, hogy a regény pozitív vagy negatív képet fest az emberiségről. A nagyja önző, mentené magát, és a többiek csak pusztuljanak. Eve azért a legtisztább, mert benne nincs meg ez az önzés, ő képes a nagyobb képet nézni. Csak éppen itt ez nem feltétlenül célravezető. Igazságosabb, hogy mindenki sorsa legyen egy. Még akkor is, ha ez azzal jár, hogy mindenkinek el kell pusztulnia. Értem, miért kell a legtisztábbaknak lenni, hogy ezt belássák. De tényleg jobb együtt halni esetlegesen, minthogy legyen biztosan pár túlélő? Mindkét oldalnak megvannak az érvei. Ha érzem is, hogy Hansen Eve álláspontja mellett áll ki, a másik mellett is fel lehetne sorakozni, vannak is mellette érvek.

Társadalmi, mondanivaló terén tetszett is a könyv. A gondom az egyéb részeivel voltak, az elvileg kalandos és érzelmi részeken.
Eve kitaszítottá válik a világában, megismeri a másik oldalt, felderíti a múltat. Csak annyira simán és gördülékenyen megy az egész, érezni, hogy egy neki szánt úton halad. Nem volt feszültség, és nem éreztem izgalmasnak sem.
A szerelmi szál még rosszabb volt. Megtervezettség vs. spontán érzelmek csatája. A Paradicsomban ott van a férfi, akivel passzolnak. A kitaszítottak között is megismer valakit, aki talán más, mint ő, de valami más megvan közöttük: a kémia, a szenvedély. Pedig nem romantikus regény, minimális románc sincs a könyvben. Érdekes is ez a szerelmi szál ilyen sterilen. Lehet, hogy pont ez volt vele a bajom? Ha már van, jobban tetszett volna érzelmekkel, mint szinte tudományos kérdésként?

Érthető a kötet. Ha valami tudományos színtérre téved, körül van úgy írva, hogy megérthető legyen mindenkinek. Gördülékeny, inkább a szórakoztató sci-fik örököse, mint a komolyabb, tudományosabb daraboké.

Érdekes volt, el is gondolkoztat. Azt hiszem, a szórakoztató faktora alacsonyabb, mint ami jól esett volna. A mondanivaló, a világépítése tetszett, a kalandok és érzelmi részek kevésbé.

Hansen: A legtisztábbak - Mint disztópia: 75% részletesen felépített és elgondolkoztató világ, erős hősnővel.

Szubjektíven: 55% Eve nem lett kedvenc szereplő, és a kaland része sem volt kielégítő.