Kamaszos, családi, betegségekkel küzdő, szerelmes.

A Voss család nem normális első ránézésre. Az csak egy dolog, hogy egy templomban laknak. De együtt él az apa az ex- és a jelenlegi feleségével, akit még akkor szedett fel, amikor a másik nő férje volt. Ráadásul a nők neve is egyezik, mindketten Victoriák. Utah mániásan rendszerető, Honor halálos betegekkel jár, Merit meg mások trófeáit gyűjti. A kis Moby meg az anyjától semmire nem kap rendes választ, a szexre is azt mondták neki, hogy egy tévéműsor. Merit boldogtalan, de akkor tetőznek igazán a dolgok, amikor megismeri ikre pasiját, Sagant. A fiú összetéveszti Honorral, megcsókolja, és Merit életében először irigyelni kezd valamit a testvérétől. Ami elvezet odáig, hogy nem bírja már elviselni a családja titkait és agybajait, dühében valami visszafordíthatatlant tesz, de talán pont az kell a gyógyuláshoz.

Colleen Hoover egyike azoknak az ifjúsági íróknak, akik meg tudnak lepni. Mer variálnia romantikus regények kliséin, és nem éri be azzal, hogy csak szerelemről ír. Tartalmasabb.

Először is, van benne szerelmi szál, de nagy örömömre az egyike a mellékszálaknak. Az események egyik mozgatórugója, hogy Merit egyre jobban beleszeret Saganba, miközben rühelli, hogy a fiú a testvérével jár. Megvan közöttük a feszültség, és Hoover nem csak azért hozza össze őket, mert vonzódnak egymáshoz. Megvan az is, de mellette a természetükben is ott vannak azok a darabkák, amelyek megfogják egymást. Sagan művész, titokzatos, és Meritet ez vonzza. Gyűjti a fiú rajzait, és szereti, hogy máshogy látja a dolgokat. Sagan pedig mélyebbre lát a felszínnél, és elkezdi megfejteni a családot, a titkaikat. Ő is azt szereti meg a lányban, ami a felszín alatt van. A jó szívét, a különcségeit.
Itt nem a szerelem a válasz mindenre, nem az okozza a fő konfliktusokat, inkább tünet. Elindítja Meritet a lejtőn és amikor előre lép, a szerelmi boldogság ígérete a jutalom. De nem a szerelem menti meg, nem a szerelem válasz mindenre. Nem az okozza a nagy bajt, és nem is az oldja meg. Ezt díjaztam.

Amit viszont legjobban szerettem a könyvben, ahogy eljátszik a megbízhatatlan elbeszélő módszerével. Merit az elbeszélő, mindenkit az ő szemszögéből ismerünk meg a cselekménnyel együtt. Ő az, aki kórosan betegesnek tartja, ahogy a nővére halálos beteg srácokkal jár. Ő az, aki emészti magát, hogy tetszik neki a nővére barátja, Sagan, akiről különben azt gondolja, hogy Honor csalja egy haldoklóval. Ő az, aki gyűlöli a mostoha Victoriát, és mindenre kész, hogy bosszantsa a nőt, akitől szerinte nem normális, hogy képes egy házban élni a férje volt feleségével is. Merit titkokat őriz, ami mindenkit gonosszá és valahogyan beteggé tesz az ő szemében. Mi is ilyennek látjuk a családot, mert Merit ilyennek mutatja őket. Mintha ő lenne a normális pont valami nagyon beteg családi drámában.
Csakhogy – amikor Merit borítja a bilit, kiderül, hogy mennyire nem volt tisztában dolgokkal, és mennyire nem értette meg, ami és ahogy történt körötte. Vegyük csak a bátyját! Nyomorult 13 évesen kezdett rájönni, hogy meleg, és az érdekelte, jelent-e valamit neki egy lánytól egy csók. Amint megkérte Meritet egy csókra, már bánta is. Merit éveken át észre sem vette, hogy Utah próbál bocsánatot kérni tőle. Ahogy az sem esett le neki, hogy a bátyja a fiúkhoz vonzódik. De minden egyes családtagon végig lehetne így menni – a teljes történetük teljesen más, mint amit Merit tudott és gondolt.
Nekem nagyon bejött, ahogy rávilágít a szerző arra, hogy mennyire elvakítjuk magunkat és a saját igazunkat látjuk köröttünk, miközben akár teljesen más is lehet az igazság. Talán túlzás, hogy ez itt Merit minden kapcsolatára igaz lesz, de regény és így nagyobbat üt.

Tetszett, ahogy hozzá tud nyúlni Merit depressziójához. Merit nem ismeri ezt el, és mivel ő az elbeszélő, rejtheti is. De szembesítik vele, megkapjuk mi is a tüneteket első kézből és érzékenyítve leszünk. Ez egy olyan kór, amit lehet kezelni és nem stigmaként kell kezelni. Van rá megoldás, és mindenkinek a saját érdeke is, hogy ne hagyja annyiban. Mert magát is boldogtalanná teszi, nem csak a környezetére van hatással.

Érzelmileg erős könyv, színes szereplőkkel és családi titkokkal. Egészen el tudtam veszni benne, és Hoover stílusát továbbra is szeretem. Érzelmes, belülről fog meg dolgokat, de sodor is előre. Van mondanivalója, amit át is tud adni.
Van humora, de mélysége is. Azért ez a könyv könnyeket nem csalt a szemembe, de gondolkodni és mosolyogni is lehetett rajta. A családtagok életre lettek keltve, karakteresek.

Ha bele akarok kötni valamibe, abban nem vagyok biztos, hogy a menekült kérdést és a szír helyzetre érzékenyítést bele kellett tenni a könyvbe. Ha értem is, és Hoover finoman nyúl a témához, a súlyához képest elenyészik a cselekményben.

Talán a megbízhatatlan elbeszélő élménye miatt szerettem legjobban, de különben is egy emlékezetes könyv volt – örülök, hogy olvastam!

Hoover: Merit nélkül - Mint ifjúsági: 95% a megbízhatatlan elbeszélő jó példája, miközben érzékeny és érzékenyítő.

Szubjektíven: 85% a család, a konfliktusok és a szerző stílusa is tetszett. Nem klisés, meglep.