Eltűnt gyermeket kereső, otthonról menekülő, vidéki.

Lelle középiskolai matematika tanár, aki szerette az életét. A feleségét és a lányt, Linát. Másfél éve ő vitte ki a lányt a buszhoz, de Lina nem szállt fel rá. Eltűnt. A férfi házasága szétesett, a neje elhagyta a pszichológusáért. Lelle pedig nem lel nyugalmat. Éjszakánként az utakat járja, a lányát keresi. Módszeresen kutatja át a környéket és a lánya képzeletbeli alakjával beszélget. Erre a vidékre költözik a 17 éves Meja az édesanyjával. Az asszony itt szerzett magának egy férfit, akitől azt várja, eltartja majd a lányával együtt. Meja sehol nem lehet otthon, és folyton aggódik többféleképpen beteg anyjáért. Egy helyi fiú, Carl-Johan kezd el udvarolni neki, Meja menedéknek érzi a fiút és a családját, ha nekik is megvannak a maguk különcségei. A Brandt család a világvégére készül, összeesküvés-elmélet hívők. Lelle és Meja története pedig összeér, ha ezt ők még nem is sejtik.

A borító jól visszaadja, milyen ennek a regénynek a világa. Sötét, szürke, vigasztalan és lehangoló. Skandináv krimi, így nem meglepő, hogy ilyen. Ez az a zsáner, amitől ezt várjuk. Sötétséget, cselekményben és emberi lelkekben. Jackson pont azt tálalja az olvasóinak.

Van annyira depresszív, hogy az már az olvasást is nehezíti. Nem egyszerű belemerülni egyik szereplő helyzetében sem, mindkettőnek elég nagy és megoldhatatlannak tűnő problémái vannak. A szenvedő szereplő példája lehetne Lelle és Meja is. Mindkettőnek zűrös a családi háttere, és nem tudnak megoldást találni. Mindketten menekülnek egy olyan helyzetbe, ami igazi boldogságot nem hoz. Hiszen Lelle a kereséssel nem jut előbbre. A felesége egyszeri visszatérése is csak újabb sebeket tép. (Sajnálom is, hogy nem derül ki egyértelműen, hogy kié a baba – így csak még fájdalmasabb a helyzet.) Meja pedig nagyon igyekszik alkalmazkodni, de nem azt akarja, amit a Brandt család vár tőle. Olvasóként hamarabb fel lehet ismerni, hogy csak kalitkát cserélt, és nem szabad lett.

Mégis, mindketten szimpatikusak és drukkol nekik az ember. Összetörtek, bajuk van, de még mindketten kitartanak és harcolnak. Erkölcsileg jók, csak az élet osztott nekik ritka rossz lapokat. Jackson leginkább a szenvedésük mélységeit tárja fel, de főleg Meja esetében ott van is, hogy a felszín alatt egy harcos rejtőzik.

Tetszett a szerkezet is. A regény nagyja olyan, mintha két külön regényt olvasnánk, két külön tragédiát egy-egy szétesett családról. A fájdalom közös, de más tempójú és más cselekményű Meja és Lelle története. A végére azonban Jackson behozza a közös szálakat, és összefogja a két külön utat. Nem látványos, nem popcorn mozis, hanem hétköznapi és szürke megoldással, hihetően, ahogy a skandináv krimik a nyakunkba öntik a mindennapi borzalmakat.

Lekötött annak a leírása is, hogyan lesz egy egész család agymosott. Itt van viszonylag részletesen, milyenek a bunkert építő, senkiben nem bízó paranoiások. Ahogy a híreket szűrik, hogy a saját igazuk hallják belőle. Ahogy átörökítik a szokásokat és a tévhiteket. Azt nem tudom megítélni, ez mennyire valós probléma a svédeknél, de nem először látom korunk tüneteként megjelenni olyan embereket, akik várják a véget és készülnek rá. Az pedig adja a helyzet borzalmát, hogy az egyik családtag szociopata.

Jackson története sodort előre, noha nem egy klasszikus értelemben mozgalmas regény. Lassan és kevés dolog történik, de azoknak súlya van. Plusz, az egész könyvnek van egy olvasóra telepedő atmoszférája. Nem esik jól, mert tele van fájdalommal és igazságtalansággal, de beszippant és nem ereszt. Az ember már tudni akarja, kisüt-e a nap a végén, van-e bárkinek remény, vagy a bukás elkerülhetetlen.

Emberi, átérezhető, és mellette minden skandináv krimis jellemzőt hoz. Lehangoló, szenvedő szereplőkkel, társadalmi kérdéssel és sötét, de hihető bűnesettel.

Jackson: Ezüstút – Mint skandináv krimi: 90% minden jellegzetesség benne, miközben nagyon emberi történet.

Szubjektíven: 75% beszippantott, érdekelt, de nagyon nem esett jól. A vége is felemás érzetű.